Ne csak a végén!

Mire ez a lapszám az Olvasó kezébe kerül, nagyböjt 2. vasárnapja lesz. Több mint egy hete tart a nagyböjt; aki tett nagyböjti vállalásokat, már eljuthatott oda, hogy próbára teheti hűségét: a kezdeti lelkesedés elmúltával is kitartok-e?

Amikor arról gondolkodtam, miről írjak, eszembe jutott egy pár évvel ezelőtti húsvéti élményem. Nagyon sok dolgom volt egész nagyböjtben, és nem igazán mélyedtem el abban, amire a nagyböjt való. Hiszen a keresztutak, a bűnbánati alkalmak és a szentmisék prédikációi mind azért vannak, hogy fokozottabban emlékezetünkbe idézzék: Isten úgy szeretett minket, hogy egyszülött Fiát adta oda értünk, aki gyermekként született, csendben köztünk élt és dolgozott az ácsszakmában, majd tanított minket az Isten országának titkaira: arra az életre, melyet Isten nekünk szánt, és amiben – és csak abban – kiteljesedhet emberi méltóságunk és minden vágyunk. S hogy a bűnbánatban meg kell tisztítanunk szívünket, hogy lássuk őt – hiszen csak a tisztaszívűek láthatják meg az Istent.

Szóval, mindezen én nem gondolkodtam el abban a nagyböjtben. Közeledett a húsvét, és nem akartam készületlenül, mintegy kívülállóként fogadni a feltámadás örömhírét. Ezért legalább a szent háromnapot igyekeztem mélyen átélni, és minden figyelmemet a szertartásokra fordítottam: a lábmosásra, az utolsó vacsora átelmélkedésére, az oltárfosztásra, a nagypénteki keresztútra, majd a szent kereszt felmagasztalására és a passióra.

Otthon is igyekeztem egy kis időt találni arra, amikor mindezt átgondolom, átimádkozom. És közben lassan úgy éreztem, mint ahogy a hóvirág érezheti magát a tavasz kezdetén: mintha elkezdett volna keringeni az ereimben a vér, és újra eltöltött az Isten élete. Felébredtem abból, amibe a hétköznapok rohanása, fontosnak látszó dolgai beletaszítottak – illetve én magam, aki halogattam, hogy időt találjak Őrá. Lehet, hogy nem is volt olyan sok munkám, csak ezzel magyaráztam meg magamnak, miért „bújok el” Őelőle? Hiszen az evésre is találtam időt, mert az létszükséglet – lelkem életének pedig létszükséglete, hogy időnként megálljak és az Istenre nézzek, aki ott áll mellettem és türelmesen vár, mikor veszem észre, hogy mondani akar nekem valamit. Miért akarom olyan sokszor éhen halasztani a lelkemet, magamat?

Erre elméletben tudjuk a választ: rosszra hajló emberi természetünk könnyen enged a Gonosz csábításának, aki el akar szakítani minket életünk és örömünk forrásától, az Istentől. Azt súgja, túl nehezek az Ő kívánságai, például a böjt is, amit nagyböjtben különösen kér tőlünk. Pedig ha elkezdjük, meglepődve tapasztaljuk, hogy negyed olyan nehéz sincs, mint amilyennek a kísértő beállította. A böjt nem csak testünket tisztítja meg, hanem gondolkodásunkat is: kénytelenek vagyunk feltenni ilyenkor a kérdést: biztos, hogy ez nekem annyira szükséges? Nem mondhatnék le róla? És amit máskor gondolkodás nélkül megteszünk, megeszünk, megveszünk, kimondunk, most tudatos választás lesz. Ettől a tudatosságtól fél a Sátán, mert ezáltal elveszti befolyását fölöttünk: tudatára ébredhetünk, mi az, amire igazán vágyunk, és amiket sokszor azért nem veszünk észre, mert aktuális kívánságaink folytonos teljesítésével elnyomjuk azokat. Az igazi vágy, melyet maga az Isten adott a szívünkbe, csendes. Ha nem irányítjuk rá tudatosan a figyelmünket, rejtve maradhat előttünk is; pedig az Isten, aki egyedül ismer minket igazán, a legjobban tudja, mitől leszünk boldogok, mitől bontakozik ki legteljesebben az emberségünk. A böjt és az ima hozzásegít ehhez.

Annak a húsvétnak nagyszombatján másokkal együtt csendes szentségimádást tartottam a szentsírnál. A nagyszombati eseményeket olvastam a Szentírásból, ami élővé vált, megszólalt, nekem szólt. Akkor kérdeztem meg magamtól: miért nem tudtam ezt egész nagyböjtben megtenni? Miért csak a végén? És miért nem teszem ugyanezt egész évben? Ha ilyen intenzitással figyelnék az Istenre egész évben, nem csak ebben a három napban, mennyire más lenne az életem, mennyivel inkább igazi embernek érezném magam. Miért fosztom meg magam attól, amire annyira vágyok? És ha nem változtatok ezen, akkor majd életem utolsó napjaiban is azon fogok sóhajtozni: „Miért csak a végén? Miért nem előbb? Miért nem készültem a nagy Találkozásra, életem egyetlen igazán jelentős eseményére, amitől örök sorsom függ?”

Kívánok mindenkinek – magammal együtt – tartalmas, szép nagyböjtöt, hűséges kitartást a jófeltételeinkben, sok kegyelmet, lelki örömöt és örömszerzést másnak is – és nem csak a végén!

Pápai Zsuzsanna