Olaszországból Kárpátaljára – Interjú Schiratti Máriával

Közismert, hogy az utóbbi időben nagyon sokan elhagyták Ukrajnát a jobb jövő, biztonságosabb megélhetés érdekében. Egyes adatok szerint az ország lakosságának közel ötöde nem él itthon, hanem állandó vagy ideiglenes jelleggel külföldön vállal munkát. Kárpátaljára szinte mindig jellemző volt, hogy különböző politikai, gazdasági vagy etnikai okok miatt elvándoroltak innen családok. Ez a migráció azonban nem volt egyoldalú – a történelem során számos külföldről érkezett család telepedett le Kárpátalján, akiknek a leszármazottai még ma is élnek. Az olasz Schiratti családból származó Kovács Mária is közéjük tartozik. Nemrég meglátogattuk Huszton, s arra kértük, meséljen családjáról, életéről.

– Kedves Mária néni, nemrég tudtam meg, hogy ön olasz származású. Hogyan került Kárpátaljára?

– Szüleim Olaszországban, Udine városában éltek. Édesapám egy téglagyárban dolgozott vezetői állásban, de miután a gyárat bezárták, munkanélkülivé vált. Egy újsághirdetésből értesült, hogy Kárpátalján, Huszton nyílt egy téglagyár, ahová szakembereket keresnek. Rövid gondolkodás után szüleim úgy döntöttek, hogy ide költöznek Kárpátaljára, mivel otthon édesapám nem tudott munkát találni. Ez 1909-ben volt. Én már itt születtem Huszton ötödik gyerekként, utána pedig még két kistestvérem is lett.

– Távoli ország, ismeretlen nyelv, idegen emberek. Bizonyára nagy bátorság kellett ehhez a költözéshez…

– Valóban, nem lehetett könnyű szüleim számára otthagyni a hazájukat, ahol rokonaik, barátaik éltek. Édesapám beszélt németül, így valamennyire tudott itt Huszton is kommunikálni. Édesanyám pedig mesélte, hogy a piacon úgy próbált tojást kérni egy árustól, hogy utánozta a tyúk hangját. Néhányan bolondnak gondolták emiatt.

Viszont itt megbecsülték a jó szakembereket. Példátlan volt, hogy az itteni téglagyár igazgatója átmenetileg egy lakást bocsátott szüleim rendelkezésére, majd 15 emberrel egy kisebb házat építtetett családunk számára.

– Költöztek-e annak idején más családok is Olaszországból Kárpátaljára?

– Igen. Tudtommal Munkácsra, Ungvárra, Técsőre, Perecsenybe és Terebesfejérpatakra (Gyilove) is költöztek olasz családok, főleg iparos munkát vállalva. Híd- és alagútépítők is jöttek családjaikkal. Általában tudtunk egymásról és néha felkerestük egymást.

– Manapság útlevél, vízum, letelepedési engedély és még egy halom más irat is szükséges ahhoz, hogy valaki áttelepüljön egy másik országba. Annak idején ez menyire volt gond?

– A XX. század elején még sokkal könnyebben mentek ezek a dolgok. Nem jelentett gondot az áttelepülés. Igaz, hogy az állampolgárságot csak később kapták meg a szüleim, de akkoriban ennek nem volt jelentősége.

– Szülei el tudták fogadni Kárpátalját új hazájukként? Éreztek honvágyat?

– Bár családunk egész jól beilleszkedett a husztiak közösségébe és szerettük az itteni embereket, szüleimnek mindig is volt honvágyuk. Nem tudták elfelejteni szülőföldjüket. 35 év elteltével szüleim visszaköltöztek Olaszországba, ahol édesapám két hónap múlva meghalt.

– Ön kárpátaljainak vagy olasznak tartja magát?

– Mivel én már itt születtem, ezért számomra nem idegen Kárpátalja. Huszt a szülővárosom. Viszont szüleim révén az olasz identitástudat is kialakult bennem. Nagyon szeretem az olasz nyelvet, sajnálom, hogy ritkán tudom gyakorolni. Az olasz mellett tudok magyarul, oroszul, ukránul és csehül, mivel az idők folyamán Kárpátalja gyakran „cserélt gazdát”, én pedig mindig megtanultam az éppen aktuális hivatalos nyelvet. A mesterségek közül a varrónői szakmát sajátítottam el. Férjem huszti volt és házasságunkból négy gyerek született. Jelenleg kilenc unokám és tizenöt dédunokám van. Tavaly nyáron ünnepeltem a 90. születésnapomat.

– Milyen szerepet játszik életében a vallás?

– Családom, mint az olasz családok többsége, római katolikus. Gyerekkoromtól kezdve járok templomba. A rendszerváltás előtti időszak itt is nehéz volt a hívek számára, de nagy öröm volt, amikor a missziós atyák megjelentek. A huszti hívek közösségét második családomnak tartom. Sajnos betegségem miatt már egy ideje nem tudok templomba járni, de mindig örülök, amikor valaki a hívek közül meglátogat.

Mária nénivel elbeszélgetve eltűnődtem, mennyire másként gondolkodtak a régiek. Míg ma egy családapa vagy családanya általában egyedül indul el külföldre dolgozni, hogy eltarthassa családját, hátrahagyva házastársát és gyermekeit, régebben a család egységét tekintették mindenekfeletti értéknek, és együtt vállalták az ismeretlent, noha így sokkal körülményesebb és nehezebb dolguk volt. Bárcsak lennének a mai „modern” világban is olyan körülmények, amelyek lehetővé tennék a munkavállaló számára, hogy családjával együtt lehessen, és bátor családok, amelyek – ha már mindenképpen rászorulnak a külföldi munkára – együtt vállalnák a határon túli tartózkodást.

Bunda Szabolcs