Örüljetek, az Úr közel van!

904

Az advent az elmélyedés időszaka mind a hívők, mind az egész egyház számára. Akik képesek meghallani az Evangélium üzenetét, megízlelhetik Isten közelségének nagy titkát. Ha csak egy árnyalattal is elmélyültebben, a munkában megállást parancsolva töltjük a karácsonyváró napokat, talán jobban megértjük Isten érkezésének titkát a múltba, a jelenbe és a jövőbe vetítve. Tény, hogy az Isten már eljött a világba az által a Jézus által, aki hidat alkot az ember és Isten titka között. Ha ezt megértjük, képesek leszünk felfogni az úrjövet értelmét, örömét és üzenetét.

Először mi is feltesszük magunknak azt a kérdést, amellyel Keresztelő János küldte tanítványait Jézushoz: „Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy mást várjunk?” (vö.Mt 11,2-6) Majd elültetjük lelkünkben az adventi öröm magvát, amire Pál apostol buzdította az első keresztényeket: „Örvendjetek az Úrban szüntelen!… Az Úr közel van!” (vö. Fil 4,4-7) Keresztelő Jánost nem az érdekli, hogy valahol a messzi távolban, a történelem végén elküldi-e Isten a szabadítót, hanem hogy a názáreti Jézus-e az, akinek jönnie kell. Jézus Krisztus az-e, akiben Isten maga jön el hozzánk, akiben megvalósul megváltásunk? Ennek a rendkívül fontos kérdésnek kell megfogalmazódnia a mi lelkünkben is. Az adott választól függ egész jövőnk. Ez a prófétai kíváncsiság indítja el azt a kérdésáradatot, amelyet kétezer év óta megszámlálhatatlanul sokan feltettek már. Ő volna Isten felkentje, akitől jelenünk és jövőnk függ? Ez a „történelmi” Jézus az, aki testével, lelkével beleépült az emberiség történelmébe, miközben magasan fölé is emelkedik? Ebben az emberben kellene megtalálnunk félelmeink, kiábrándulásaink, vágyaink, reménységeink megoldását? Éppen ő a megígért Megváltó, akire teljes bizalommal ráhagyatkozhatunk? Vagy mégis más messiásra kellene várnunk, annak ellenére, hogy kétezer év óta ezrek és ezrek adták érte és tanításáért életüket? Éppen most, a harmadik évezred küszöbén várjunk más szabadítóra, amikor megannyi álmegváltó megjelenésének vagyunk tanúi? Az emberi nyomorúság, szegénység, könnyek és háborús szörnyűségek közepette hányan és hányan ámítják hamis megváltókkal az emberiséget! Jézus nem hagyja válasz nélkül János tanítványait, de mást sem, aki őszinte szívvel kérdez. Meglehet, hogy válaszán igen meglepődünk, sokakat talán ki sem elégít. „Menjetek, jelentsétek Jánosnak, amit hallotok és láttok: Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a szegények pedig hallgatják az evangélium hirdetését”(Mt 11,4-5). Jézus ezzel azt mondta, hogy abban, „akinek el kell jönnie”, az Isten megindult az emberek felé. Isteni erejét és hatalmát azokra pazarolja, akik irgalomra szorulnak. A jeleket meg kell látni, meg kell hallani és fel kell ismerni. Jézus nem válaszol határozott igennel.

Egyszerű megjegyzésében inkább kérdés rejlik: „Boldog, aki nem botránkozik meg bennem”(Mt 11,6). A mi kérdéseink is akkor fognak megszűnni, ha Jézust elfogadjuk olyannak, amilyennek megmutatta magát, ha hitünk által megnyílunk számára és elfogadjuk akaratát úgy, mintha a sajátunk volna. De éppen ez a legnehezebb, mert arra kényszerít, hogy elfeledjük önmagunkat, és szívünk legmélyéig őszinték legyünk. Nem megbotránkozni afelett, hogy Isten a törékeny betlehemi Kisded által nyújtotta felénk a kezét, hogy a halálra kínzott Megfeszítettben kínálta fel a megváltást, csak akkor lehet, ha egészen átadjuk magunkat a Megváltónak.

Az úrjövet örömre hív! – A Pál apostol leveleiben előforduló öröm nem az afölötti mindennapi boldogságérzettel azonos, hogy jól megy a sorsunk, egészségesek vagyunk, elismerésben van részünk, szeretnek bennünket. Az apostol különleges jelentésű örömre szólít, amely megmarad a világ mulandósága, a fájdalmak és a szenvedések ellenére is. Örvendezzetek az Úrban szüntelenül: minden időben, minden körülmény között! Nemcsak szerencsés sorsfordulatkor, hanem szegénységben, szorongattatás idején is. Nemcsak tartalmas óráinkban, hanem magányos, borongós, üres napjainkban is. A keresztények öröme nem halványulhat el a megpróbáltatások idején sem. Ezt az örömet nem zavarja tehát sem a gyöngeség, sem a szegénység, sem a szomorúság, sem a magányosság, még a börtön és a megkínzatás sem. Ez az öröm képes virágzani még a fájdalmak és a szenvedések talaján is. E különleges, túlcsorduló örömnek a forrása az Úr közelsége. Jézus Krisztus önzetlen szeretettel szeretett bennünket. Megbocsátó, bűnösöket támogató szeretete végső győzelmet aratott a keresztfán. Isten erejével legyőzte a halált, és mindörökre mellettünk maradt. Szentlelke által szüntelenül működik bennünk. Sorsunk a kezében van, Ő védelmez, Ő tart fent bennünket, a bajban is vigaszt nyújt. Misztérium ez, melynek felismerésében meglelhetjük örömünk okát. Ezzel az örömmel, mely semmivel sem hasonlítható össze, az Úr halmoz el bennünket. Pál apostol ismételten arra szólít mindannyiunkat, hogy örvendezzünk az Úrban. Örömünk oka az Úr közelsége. Jézus ma, a jelenben is közeledni kíván hozzánk. Érkezését advent liturgikus megünneplésével élhetjük át újra. Az Úr közel van hozzánk szavaiban, tetteiben és személye egész valóságával. Evangéliuma által felkínálja a megbocsátást, és Istennek ajándékozva megszenteli életünket. Oly közel van, hogy felismerhetjük, meghallgathatjuk és elfogadhatjuk szavait még a világ zajában is. Az Úr közelségét még erőteljesebben megtapasztalhatjuk a szentmiseáldozatban, az egyszerű kenyér és bor színe alatt rejtőző Testében és Vérében, melyet megváltásunkra egészen nekünk ajándékoz. Még a halálban sem hagy bennünket magunkra az Úr. Földi határainkon túl biztosan vár ránk a Megváltó. Oly közel van hozzánk, hogy sohasem maradunk egyedül. Aki belé helyezi reménységét, benne támaszra talál, rábízhatja gondjait, félelmeit, vágyait, várakozásait. A várakozás ideje alatt azonban nem lehetünk tétlenek, hanem az apostol határozott útmutatásait kell követnünk: „Ne is aludjunk hát, mint a többiek, hanem legyünk éberek és józanok”(1Tesz5,6). A „többiek” a világ kábulatába süllyedő álmukat alusszák. A keresztények is könnyen áldozatai lehetnek a világ kísértő befolyásának. Az apostol jól tudja, milyen könnyen belefáradunk, és milyen erőteljesen hat ránk a közvélemény, a világ.

Az éberségre való felszólítás mindenekelőtt az alvókat szeretné felrázni, hogy levehessék magukról mindazt, amit ez a világ békének és biztonságnak hirdet. Az éberség azt is jelenti, hogy ismételten tudatosítjuk magunkban: ez a világ nem a pogányok, az istentagadók világa, nem is a viszonylagos béke és fájdalom helye, hanem a Jézus Krisztus első és második eljövetele közötti időszak. Ébernek lenni végül azt jelenti, hogy nem ringatjuk illúziókba magunkat, nem álmodozunk egy olyan időszakról, amelyben nem leszünk kénytelenek nehézségek és számtalan veszély közepette élni. A várakozás idejének minden pillanata megköveteli, hogy szeretettel válaszoljunk az egyre közeledő Úr szeretetére. Az éberség bibliai értelemben mindig mozgást, tettrekészséget, reményt jelent.

A Krisztusra való várakozás közben a másik tennivalónk a józanság. Az evangéliumi józanság szembeszegül a bűnnel. Az igazi józanság nem engedi, hogy az ember elvesszen a valótlan álmok világában. A józanság tudja, hogy eljött Isten órája Jézus Krisztusban. A hátramaradt időt arra kell használnunk, hogy jó irányba vezessük életünket.

A józanok tudják, hogy azon az elkerülhetetlen napon az Úr mindenkihez csupán egyetlen kérdést fog intézni: Vajon szeretetből fakadtak-e cselekedeteid? Vajon életed szerető válasz volt-e Isten irántad való szeretetére? Ha követjük Pál apostol utasításait, és éberen, józanul töltjük a Jézus rejtett jelenléte és az ítélet napja közötti időt, akkor advent utolsó napján meghalljuk, hogy nekünk is szól a köszöntés:

„Jól van, te hűséges, derék szolga!… Menj be urad örömébe!”(Mt 25,21).

Pap Sándor
császlóci plébános

Előző cikkMagyarok Nagyasszonya – könyörögj érettünk ma is!
Következő cikkImaoldal