Pünkösd

Pünkösdi rózsák

„…Két szál pünkösdrózsa, kihajlott az útra. El akar hervadni, nincs ki leszakítsa… Nem ám az a rózsa, ki a kertben nyílik, hanem az a rózsa, ki egymást szereti.”

Micsoda erők feszülnek két emberben, ha a szeretetre bátrak! Kivirágzik az életük, vége már a hervadásnak. Hiszen a szeretet bimbója mindenkiben ott rejtőzködik, csupán arra a merészségre van szükség, amely a zöld reménységből rózsát fakaszt.

Pünkösdi rózsás reménység él a szívemben, pünkösdi boldogság nyílik a számból, és az apostolokkal megyek mindenüvé, ahová szólít a Lélek, hogy hirdessem azt az örömöt, amelynek szolgálatába szegődtem.

Mi lehet örömöm oka? Minek örvendezek én egyáltalán? Minek örvendeztek az apostolok? Ok nélkül nem lehet örülni! Minden örömnek kell, hogy legyen aranyfedezete.

Ahogy a pünkösdi rózsa nyílásához napfény kell, hiszen sötétben nem virágozhat, úgy élteti a feltámadás fénye az apostolok szívét, és ezt a kivirágzott örömöt kürtölik világgá Pünkösd hajnalán, amikor Isten Szent Lelkétől megkapják a bátorítást… Mert a Szentlélek a bátorság lelke. A tanítványok szívében ott él már a húsvéti ujjongás, de a nagy nyilvánosság elé akkor bátorkodnak kiállni azzal az észbontó örömhírrel, hogy az Úr feltámadt, amikor eljön hozzájuk a Lélek, akit Jézus megígért nekik.

A pünkösdi igehirdetés egyszerűen elképzelhetetlen Jézus feltámadása nélkül… Húsvét után a tanítványokban zöldellt a reménység, az élet győzelme a halál fölött, de ezt a győzelmet csak a bátorság Szent Lelkétől megerősödve merték nyíltan hirdetni.

Enzsöl Ellák Szeretet-hittan c. könyvéből

A cserépedény és kincse

Figyelemre méltó, hogy feltámadása után az Úr szinte nem hagy időt a tanítványoknak arra, hogy magyarázkodjanak a szenvedése alatti viselkedésükről. Meg hogy olyan nehezen hitték el a feltámadást. Nem vár mosakodást, sem bűnvallomást. Hanem azonmód rájuk leheli a Szentlelket, fizikailag is kifejezi a Lélek kiáradását bensejéből.

Az apostolok idegeiben még ott vibrál a félelem a zsidóktól, a római hatalomtól, és a rémület Jézus sorsának beteljesedésén. Bennük volt a kétkedéssel kevert boldog öröm: „az örömtől még mindig nem hittek” (Lk 24,41), és bár Jézus ott áll előttük, előbbi kételkedésük maradványai még mindig ott vannak lelkükben. Ebben a lelkiállapotban kapják az apostolok a Szentlelket. Mintha Jézus nem venné rossznéven, vagy legalábbis eltűrné ezt a két érzést a Lélekben való küldetés mellett.

És itt mutatkozik meg a mi Urunk mérhetetlen irgalma. Mert mintha e három érzés és állapot öröklődne korról korra az egyházban. Szent Pál ezt így fogalmazza meg a maga szemléletességével: „Ezt a kincset cserépedényben őrizzük, hogy az erő túláradó nagyságát ne magunknak, hanem Istennek tulajdonítsuk” (1Kor 4,7). A cserépedényen mi elsősorban a testi gyöngeséget szoktuk érteni, és megfeledkezünk arról, hogy a szentírási test-fogalomhoz hozzátartozik az ember érzelmi élete, ami össze van fonódva az ember ideg-életével.

Hogy ezek jellemzik az egyházat, azzal nincs ellentétben az, hogy az első pünkösdkor bátran kiálltak az apostolok és hirdették, amire a Lélek küldte őket. Mert később előtör a bátorságért való ima is (ApCsel 4,30) és a félelemről való tudósítás is.

Ezért kell az egyháznak minden időben bűnbánatos lélekkel önmagán javítani. Ezért van az, hogy az egyházon mindig van kritizálni való. A cserépedényt sohasem szabad összetéveszteni a benne hordott kinccsel! Jézus is a kincsre nézett, és nem az apostolok gyarlóságait számolgatta. És volt bátorsága cserépedénybe tenni kegyelmi kincseit. Hol vagyunk mi Jézus bátorságától?

Belon Gellért Ellesett pillanatok c. könyvéből

A pünkösdi Lélek

„Ha valaki azt kérdezné, mi a döntő különbség a Szentlélek előtti és a Szentlélek utáni idő között, így tudnám jellemezni: a Szentlélek kitöltetése előtt Jézus a tanítványok körében élt, velük járt, velük ment. A Szentlélek kitöltetése után ez a fogalom: velük – megszűnt, valami új kezdődik; a bennük! A Szentlélek kitöltetéséig: velük, attól fogva: bennük. Vagyis sokkal konkrétabban, sokkal megtapasztalhatóbban, elhagyhatatlanul bennük van Isten Szentlelke, olyannyira, hogy Pál egyszer azt mondja: „Többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20). Benne jár, az ő testében lakozást nyert – hogy ezt a patinás kifejezést használjam –, és attól kezdve abban a kis beteges testben vitte-vitte Pál Jézust, és Jézus cselekedett benne. […]

Mi hogyan jutunk Szentlélekhez?

Igen egyszerűen: kérni kell!

Megpróbált már kedves olvasóm egyszer is Szentlelket kérni állhatatosan, mint az élet legfőbb értékét?! Nem ráadásnak!

Nem benzinnek, hogy a kis életem motorját hajtsam vele, ahová én akarom.

Nem így: „Adj, Uram, erőt, hogy ezt meg ezt tudjam tenni…”

Hanem: Adj, Uram, Szentlelket, hogy vigyen, ahová akar!”

Gyökössy Endre