„A világosság fénylik a sötétségben” (Jn 1,5)

681

A magyarországi sajtóban az utóbbi időben egyre több beszélgetés lát napvilágot kárpátaljai közéleti személyiségekkel, írókkal. A beszélgetések természetéből fakad, hogy a riporter kérdez, és a riportalany válaszol. Ezekben az írásokban ez mégsincs így, mert bennük a megkérdezett úgy válaszol, hogy tovább kérdez. A kérdések középpontjában most már nem az árvíz teremtette helyzet áll, hanem a fiatal értelmiségiek kilátástalan helyzete.
Nem azért fogtam bele ebbe az írásba, mintha én tudnám a válaszokat, sajnos, nem tudom, hanem mert ebben a bizonytalanságban, tanácstalanságban a biztos pontot kell keresnünk. Ezt próbálom e jelen írásban.
Az értelmiség egy (kisebbségi) közösség-testnek a feje. Amikor a fej szívvesztetten menekül, azt a szív is csak pár pillanattal éli túl, akárcsak a fej.
Kérdés az, hogy a fejvesztés műveletében, melynek megvannak a marcona hóhérai, szabad-e nekünk, kímélő jóindulatunkkal közreműködnünk, avagy inkább a végsőkig azon fáradozzunk, hogy a szívet éltessük, erősítsük, s akkor ez jó hatással lesz a test egészére, így a fejre is.
Az emberi szívet az Isten ajándéka, a Remény – aki a Föltámadott Élete bennünk – élteti: „Olyan nagy a gyönyörűség, amelyre várok, hogy édes érte minden gyötrelem.” Erre a mondatra tisztult le Fioretti szerint a Verna hegyéről lejövő, megkínzott, öt sebből vérző, roskatag testű, de tüzesen eleven szívű Ferenc prédikációja.
E Remény nem földi életünk kilátásaiból táplálkozik, ezért nem fojtja meg a kilátástalanság, és nem ijeszti, „ami elől élő ember el nem futhat”, a halál sem. A Remény az Eljövendő jelenléte: halálos szeretetre sarkall, megbocsájt és megbocsájtásra képesít, életet nyit a halálban. E nélkül életünk úgy, ahogy van, kilátástalan, hiába a kedvező felvételi, továbbtanulási, biztos megélhetési kilátások. De ennek, a Mennyei reménynek a birtokában nem kell szétszéleszteni a népet, akármilyen kilátástalan is sok ezer embert hét cipóval és hét kis hallal jóllakatni… Persze, tudom, könnyű ezt meleg szobából, tele pénztárcával, az anyagi biztonság közegéből kijelenteni. Mégis, a sok megválaszolhatatlan kérdés dzsungelében ide, a biztos ponthoz, a forráshoz kell visszatérni, és innen elindulni.
E Remény valóságáról hírt vinni, vagyis az örömhírt, ez volt tíz évvel ezelőtt a Kárpátaljai Ferences Misszió küldetése, és ma is ez.

Szeged, 1999. január 1.
Zatykó László

Előző cikkAz Úrnak szüksége van Rád!
Következő cikkNe féljetek!