Remete Szent Antal, a Sivatag Óriása

„Életét ismerni annyit jelent, mint a tökéletességre vezető utat ismerni” – írja róla első életrajzírója, Alexandriai Szent Atanáz érsek.

Remete szent Antal 250 körül az egyiptomi Keman /v. Komán/ mezővároskában, Memphisztől délre született, jómódú keresztény szülők gyermekeként. Írástudatlansága nem volt akadálya annak, hogy kopt nyelven kívülről ne tudja majdnem az egész Szentírást. Tizennyolc éves volt, amikor meghaltak szülei, és ráhagyták a családi örökséggel való gazdálkodást és a húgáról való gondoskodást. Az egyik vasárnapi evangélium épp Jézus beszélgetéséről szólt a gazdag ifjúval, s ez mélyen megrendítette. Tökéletes akart lenni, tehát eladta földjét, miután húga részét s őt is biztonságba helyezte, gondoskodva keresztény neveltetéséről.

A saját részét betű szerint „szétosztva a szegények között” a sivatagba ment, ahol akkor mintegy két nemzedék óta éltek remeték, s akiktől el akarta tanulni erényeiket.

Végül a líbiai sivatagban, egy sziklasírban húzta meg magát, majd 285 táján a Vörös-tengertől nem messze lévő Kolzim-hegyre vonult vissza, imádkozva, bűnbánatot tartva és szigorúan sanyargatva testét. Így élt 20 éven át kenyéren és vízen.

Barlangjában eltűnt a remeték elől is. Egy idős szerzetes barátja hordta neki a nélkülözhetetlen lapos, száraz, keleti kenyeret. Ettől eltekintve minden összeköttetést megszakított a külvilággal. De minél inkább eltépte a földi ragaszkodások kötelékeit, annál elviselhetetlenebb lelki támadások érték.

Sok kísértéssel kellett megküzdenie: a vággyal az elhagyott gondtalan világ iránt, majd a bizonytalansággal, hogy van-e értelme nehéz életének. Ádáz sátáni kísértései megtermékenyítették a keresztény képzőművészetet is. A démoni támadással szemben a remete – az apostol intelmének megfelelően – ,,Isten teljes fegyverzetét” öltötte magára (Ef 6,11). Így lett győztes, s 20 év után, csontvázzá fogyva alakja így nőtt óriásira. Nem tagadta meg, és nem hagyta el a sivatagot, de megtagadta a magányt, melyből a kísértés alakzatai megrohanták.

Emberek közt kívánt élni. Sokan keresték fel tanácsait kérve, és sok követője akadt. A közeli és távoli környéken mindenfelé remeteségek nőttek ki a földből. Így a világ elől menekülő remetéből, Antalból a ,,szerzetesek atyja’’ lett.

De bár jóllehet számos tanítvány sereglett köréje, ő sohasem fogta össze őket olyan tartós közösséggé, amelynek közös szabályzata van.

Antal rendelkezett józan emberismerettel, érzékkel a helyes mérték iránt, valamint bölcsességgel, amellyel el tudott igazodni a dolgok között.

Szellemi útját, vallás-erkölcsi törekvéseit a megalkuvást nem ismerő határozottság jellemezte, ugyanakkor ismerte az ember előtt álló határokat: Isten titkainak és döntéseinek kifürkészése nem a mi dolgunk. Az a döntő, hogy az ember megismerje önmagát: ez szükséges, sőt az egyetlen lépés, amelynek révén valaki megismerheti és szeretheti Istent. Az ördög cselvetéseivel szemben pedig csak egy segít: az alázat. Antal jámborságának lényeges vonása testvériessége volt. Az Egyházban régen elfelejtették, s nem véletlen, hogy a szerzetességben ismét új értelmet nyert a ,,testvér” szó.

A Diocletianus-féle üldözés idején, 305 után Alexandriába ment, hogy támogassa az üldözötteket. Szeretett volna vértanúvá válni, de Isten más utat szabott neki. Alexandriában találkozott Szent Atanáz püspökkel, aki barátja és életrajzírója lett. Miután csillapodott az üldözés heve, visszatért monostorába, de Atanáz kérésére 355-ben a szent remete másodszor is megjelent Alexandriában, hogy nyilvánosan megcáfolja Arius pogány tanait.

Vonzereje a lakosság minden rétegére kiterjedt, a magas klérusra és a császári udvarra is. Maga Konstantin császár és gyermekei is leveleztek vele.

90 éves elmúlt már, amikor útra kelt, hogy szemtől szemben láthassa a másik nagy remetét, Pált. Találkozásukat a sivatagban Szent Jeromos leírásából ismerjük. Remete Szent Antal 356-ban halt meg, 105 éves korában. A sírja – mivel kérte testvéreit, hogy titokban temessék el – 200 éven át ismeretlen volt. 561-ben megtalálták, ereklyéit Arles-ban, a Szent Julien-templomban őrzik. A koptok és a szírek remetéi Szent Antal fiainak tekintették magukat.

Remete Szent Antalt a tizennégy segítő szent között is tisztelték. A bőrbetegségek védőszentje, főként a „Szt. Antal tüze” bőrgyulladásé. A művészet aggastyánként ábrázolja, hosszú, fehér hajjal, T alakú bottal. A koptok, a szírek és a bizánciak január 17-én ünneplik Szent Antalt. Jeruzsálemben már az 5. században ugyanezen a napon emlékeztek meg róla. Rómában a 12. században vették át az ünnepét.

Összeállította: Riskó Marianna