Szent Erzsébet – az adás művésze

ÚGY AD, MINTHA KAPNA

Prokop Péternek, Rómában élő pap-festőnknek a dél-bácskai Mélykút község külterületén fekvő modern templomban van egy hatalmas, három tagozatú oltárképe. Középen életnagyságban a templom védőszentjének, Szent Erzsébetnek alakja, amint a koldusnak kenyeret nyújt; a két oldalsó szárnyon a felebaráti szeretet testi és lelki cselekedeteinek hét-hét kis képben való ábrázolása. A plakátstílus harsogó színeivel megfestett vászon majdnem elrejti a kép igazi mondanivalóját, elmélyülő szemlélő azonban észreveszi a kép középpontján fogalmazott két kéz eszmei tartalmát. Két kéz, Erzsébeté, aki ad, és a koldusé, aki kap. És mintha csak felcserélődnék az adás és az elfogadás mozdulata: Erzsébet úgy ad, mintha kapna, a koldus pedig úgy veszi el az adományt, mintha adna. Erzsébet ugyanis fölfelé fordított tenyérrel nyújtja a kenyeret, a koldus pedig lefelé fordított tenyérrel fogja meg a kenyeret.

A felfelé fordított kéz a lefoglalást, a birtokba vevést, a fölényt és a hatalmat jelzi; amikor pedig kapunk vagy kérünk valamit, nyitott tenyerünket nyújtjuk. Az általános szemlélet szerint aki ad valakinek, az mindig fölényben van a másik fölött úgy, mint ahogy fölénye van „a van”-nak a „nincs” fölött.

AZ ADÁS FÖLÉNYÉBŐL AZ ELFOGADÁS ALÁZATA

Ez az a nagy fordulat, aminek művésze lett Szent Erzsébet. Úgy adott, mint aki kap valamit az adásban, és ettől elvész benne az adakozás fölénye, de betölti lelkét annak a nagy valami elnyerésének alázata.

És ez benne az evangéliumi lelkület. Jézus ugyanis arra kér bennünket, hogy szeretetünk lakomájára „ne hívd meg barátaidat, … se gazdag szomszédaidat … hívd meg inkább a koldusokat, bénákat, sántákat és vakokat. Boldog leszel, mert nem tudják viszonozni neked. De majd visszafizetik az igazak feltámadásakor” (Lk 14,12). A keresztény szemében minden adáskor a közeledő örök élet ragyog föl, és az efölötti öröm változtatja az adás áldozatát a belső gazdagodás örömévé.

Vagy hogy még személyesebben fogjuk fel a dolgot: Jézus szava szerint maga Jézus jelentkezik az éhesben, a szomjasban, a ruhátlanban. Jézus beteg a betegben, Jézus van fogságban a szabadságát vesztettben. Jézus vár tőlünk szívességet, türelmet és jó szolgálatot felebarátainkban (Mt 25,31). Szent Erzsébet minden szeretetre váró emberben Jézus kopogtatására figyelt, és jelenvalónak tudta a Jelenések könyvének mondását: „Nézd, az ajtóban állok és zörgetek. Aki meghallja szavamat és kinyitja az ajtót, ahhoz bemegyek és vele étkezem, ő meg velem” (Jel 3,20).

Így már megértjük, hogy miért tárja kezét Erzsébet valami nagynak befogadására akkor, amikor ad. Jézus kegyelmét, sőt Jézust magát kapja az adakozás szolgálatában. Ezért változik át nála az adás fölénye az elfogadás alázatává.

A SZERETET CSELEKEDETEI NEM EGYENLŐK MAGÁVAL A SZERETETTEL

Roppant nagy kísértés rejlik az adakozásban és a felebarátainkért vállalt áldozatokban. Aki ad, akaratlanul is felsőbbrendűnek érzi magát, és természetesnek tartja a másik megalázódását. Sőt elvárja a hálát, a köszönetet, a viszontszolgálatot, az engedelmességet, az alárendeltséget. Az is, aki szolgálatokat teljesít, aki türelemmel van a másik iránt, vagy áldozatokat hoz érte, ki van téve a fölény éreztetésének. Házastársak közötti elkeseredett vitákban, vagy gyermekeikkel viaskodó szülők kijelentéseiben sokszor előjön az áldozatok felhánytorgatása. Barátságok felbomlásakor, vagy lakótelepi vitáknál, veszekedéseknél milyen nagy szerepet kap a szívesen vagy kényszerből meghozott áldozatok elsorolása.

Szent Pálnál figyelmeztet bennünket az Isten: „Osszam el bár egész vagyonom a szegényeknek, s vessem oda testemet, hogy elégjek, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem” (IKor 13,3). Szinte képtelenségnek látszik kifogást keresni a va-gyonelosztás szentferenci gesztusában, vagy a magát fölemésztő szolgálat lendületében. De az, aki „tudta, mi lakik az emberben” (Jn 2,25), megdöbbenésünk ellenére is figyelmeztet, hogy a szeretet cselekedetei nem egyenlők magával a szeretettel. Sőt a szeretet cselekedetei önzést, hiúságot, gőgöt is álcázhatnak, és sokszor álcáznak is. Ugyancsak Szent Páltól kapjuk az isteni figyelmeztetést: „Maga a sátán is a világosság angyalának tetteti magát” (2Kor 11,14). És hogy ez így van, Jézus megkísérléséből tudjuk. Micsoda jótékonyságra biztatta a sátán az Urat, mikor a köveknek kenyérré változtatására akarta rábírni. Vagy képes lett volna Jézus híveivé tenni az egész világot, csak ott a hegyen kapja meg Krisztustól a hódoló imádatot (Mt 4,4).

A szeretethimnusz ki is fejti, hogy mi hiányozhat a szeretet műveiből: „A szeretet nem kérkedik, nem gőgösködik     …Mindent eltűr, mindent remél, mindent elvisel. A szeretet soha el nem múlik” (IKor 13,4).

A középkorban, amikor a társadalmi ranglétra amúgy is fölényt biztosított Szent Erzsébetnek, és ehhez hozzájárult még az adakozás fölénye is, tudott a szolgálat alázatába rejtőzni. És ebben példaképe korunknak!

Belon Gellért
Bibliai elmélődések c. könyvéből