Szenttéavatások elé

Csak nemrég volt, hogy – ki Rómában, ki otthon, a tévé előtt – meghatott örömmel figyeltük azt a jelenetet, amikor II. János Pál pápát boldognak kiáltotta ki az egyház. XVI. Benedek pápa arcán látszott az öröm, hogy szeretett egykori főnöke boldoggá avatását meghirdetheti, a százezres tömeg tapsa és ujjongása pedig eggyé vált az ő örömével. Csak nemrég volt – és most a legnagyobb elismerést adja meg neki egyházunk: szentnek ismeri el, vagyis olyannak, akiről biztosra vehetjük: célba ért, és ott van az Isten mellett, ahová valamennyien igyekezünk. Ott jár közben értünk, azzal a sugárzó szeretettel, mely oly jellemző volt rá a földön jártábankeltében. A szenttéavatás napja pedig mikor is lehetne máskor, mint az Isteni Irgalmasság vasárnapján: ezt az ünnepet ő hirdette meg, és ennek előestéjén tért vissza az Atya házába 2005. április 2-án.

Szeretett pápánk csak nemrég távozott el közülünk, ezért emléke még elevenen él az egész világon. XXIII. János pápa, akit vele együtt emelnek oltárra, 51 éve hunyt el. És mégis: ha nem is olyan frissen, sokakban mégis elevenen él az ő emléke is. Az olaszokban mindenképpen: sok helyen még most is ki van téve az arcképe, és emlegetik a „jó pápát”, aki szeretetével, derűjével meghódította a szíveket, és aki a „világ plébánosa” volt. Egész életében egyszerű falusi pap szeretett volna lenni – és éppen ez nem adatott meg neki. Volt püspöki titkár, missziós felelős, tábori lelkész a világháborúban, püspök és pápai delegátus Bulgáriában, Törökországban, Görögországban, apostoli nuncius Franciaországban, végül pátriárka Velencében. Feladatait, melyek sokszor nagy nehézséget okoztak neki, teljes szívéből, legjobb tudása szerint végezte püspöki jelmondatának jegyében: „Engedelmesség és béke”.

Amit egyháza a feladatául adott, azt mint Isten akaratát fogadta, így találta meg lelke békéjét. Látjuk, hogy mennyire: hiszen közben szentté vált.

Sokgyermekes családból származott, tizenketten voltak testvérek, ő volt a negyedik, a legidősebb fiú. Egyszerű parasztcsalád volt az övék, szegényen és becsületesen éltek. Egészséges, mély vallásosságuk, melyben papi hivatása formálódott, egész életében hatással volt rá. Kiváló diplomata, mégis egyszerű ember volt, s ez a kettősség, amely benne olyan harmonikusan ötvöződött, sokak rokonszenvét kivívta. Még de Gaulle tábornokkal is kölcsönös tiszteleten és rokonszenven alapuló jó kapcsolatot tudott kialakítani, alapvető világnézeti különbözőségük ellenére. A háború alatt zsidókat mentett, amikor pedig Franciaországba került, a francia hadifogságba esett németeket is segítette.

Amikor XII. Piusz pápa halála után Rómába utazott a konklávéra, retúrjegyet vett. Őt is, másokat is meglepetésként érte pápává választása. Akkor már 77 éves volt, sokan „átmeneti pápának” gondolták, aki pár évig elvezetgeti az egyházat – ám ő újabb meglepetést okozott: a Szentlélek sugallatát követve meghirdette a II. Vatikáni Zsinatot. Még meg tudta nyitni azt, a következő évben hunyt el nagy szenvedések között, gyomorrákban. A rádión keresztül az egész világ követte haláltusáját – hasonlóan, mint II. János Pál pápáét az akkor már jóval fejlettebb technika segítségével. Az emberek mindkettőjük szenvedését ugyanúgy imádkozva kísérték, s mikor a halálhírt bejelentették, mindkét alkalommal úgy érezték: atyjukat veszítették el. S most ők, ahogy akkor, kilenc éve elhangzott, már nem az Apostoli Palota ablakából, hanem az Atya házának ablakából szemlélnek minket és imádkoznak értünk. Kérjük bátran közbenjárásukat, és ne felejtsük el a legfontosabbat: a tanításukat. Mert szeretetükkel, közvetlenségükkel, minden megnyilvánulásukkal arra törekedtek, hogy az Istent, az Isten szeretetét hozzák közel hozzánk, s minket is hozzá közelítsenek. Akármennyire szerettük, szeretjük is őket, „át kell látnunk” rajtuk, s meglátnunk az ő személyükön keresztül Azt, Akinek feltétel nélkül átadták életüket, Akinek mindent odaadtak, hogy minket is Őhozzá vezessenek. Akit szentnek mond az egyház, az az egyedül szent Isten szentségét teszi láthatóvá számunkra, s utat mutat ahhoz, hogy mi is szentté váljunk. Már csak rövid idő, és felhangozhat a fohász: Szent XXIII. János pápa, Szent II. János Pál pápa, könyörögjetek érettünk!