Szomorúságotok örömre fordul” (Jn 16,20)

218

„Feltámadtam, és újból veled vagyok, alleluja!” – énekli a gregorián húsvéti szentmise első sora. Mekkora örvendezésre van okunk ennek hallatán! Az a Jézus, akinek értünk való szenvedését elmélkedtük végig a nagyböjt folyamán, most feltámadt, és arra hív, hogy örüljünk Vele. Beteljesedett, amit halála előtt jövendölt: „Szomorúságotok örömre fordul.” És: „Viszontlátlak benneteket, és szívetek örülni fog, és ezt az örömet senki el nem veszi tőletek.” A keresztény vallás az öröm vallása. Az Úr feltámadása felett érzett olthatatlan örömünk kellene, hogy megkülönböztessen minket a világtól. Az őskeresztényekben akkora volt ez az öröm, hogy, aki csak látta őket, kénytelen volt belátni, hogy magatartásuk nem magyarázható mással, csak azzal, hogy Jézus valóban feltámadt.
De vajon mi készek vagyunk-e a Feltámadottat ünnepelni? Louis Evely igen határozottan veti fel ezt a kérdést Az öröm útja című könyvében. A nagyböjti 40 nap után, amikor keresztutat jártunk és együtt szenvedtünk a szenvedő Krisztussal – vajon hajlandóak vagyunk-e Vele együtt megélni a Húsvétot – a Paschát -, azaz az átmenetet, az átmenetet a halálból az életre? A nagyböjti áldozatvállalások után vajon meg tudjuk-e hozni a nagy áldozatot, hogy végre lemondunk saját kis egyéni szomorúságainkról, nem melengetjük fájdalmainkat, csalódásainkat a szívünkben, hanem átadjuk őket a feltámadt Krisztusnak, és elfogadjuk helyette az ő örömét és békéjét, amit megígért?
A keresztény ember öröme mindazonáltal nem felelőtlen, naiv vidámság. A keresztény öröm a legyőzött szomorúság. Ezt erősíti bennünk Jézus a nyolc boldogságról szóló beszédével is De vigyázat: Jézus nem azt mondja, hogy attól leszünk boldogok hogy éhezünk, hogy üldöznek, hogy szegények vagyunk. .Az Általa ígért boldogság az, ha mindennek ELLENÉRE is be tudjuk fogadni az ő örömét – azaz a megváltás feletti örömünk felülmúlja, elhomályosítja a nehézségek okozta szomorúságunkat. Csak így lehetünk Isten jele a világban. Ha azért vagyok boldog, mert minden jól megy az életemben, semmi különöset nem tettem. Ha pedig boldogtalan. vagyok a körülményeim, a nehézségeim miatt, akkor sem vagyok Isten szeretetének jele. Csak akkor lehetek jel, csak akkor gondolkodtathatom el a világot ha boldog vagyok annak ellenére, hogy nem megy minden jól, hogy bajok vannak az egészségemmel, a családommal, a megélhetésemmel stb. Ha az emberek azt látják, hogy ennek ellenére boldog vagyok, talán elhiszik, hogy ez azért van, mert találkoztam Valakivel, akinek a szeretete minden bajom ellenére boldoggá tesz. Gyökössy Endre, a nemrég elhunyt ismert református lelkipásztor és író ezt az örömöt nevezte MÉGIS-örömnek, és élete egyik vezérgondolatává tette. A MEGIS-öröm az emberhez állandóan közeledni akaró, irgalmas Isten ajándéka.
Jézus azt várja el tőlünk, hogy végre bele merjük vetni magunkat az ő mindenen túlcsorduló szeretetébe, merjük egészen Neki adni egész személyiségünket – a rossz tulajdonságainkkal, bűneinkkel, elfogadni nem tudott helyzetünkkel együtt – hogy ő meggyógyítgassa szívünk-lelkünk, múltunk és jelenünk sebeit, és már itt, a földön egy új életre támasszon bennünket, új szívet és új lelket adva belénk, ahogy megígérte.
Soha nem késő elfogadni Jézus napról napra felkínált szeretetét. Soha nem késő őszintén kimondani Előtte, hogy nem tudom a magam életét megoldani, hogy rettenetesen szükségem van az Ő mindenhatóságára és teljesen elfogadó szeretetére. Arra, hogy el legyek rejtve az Atya szívében.
Fájdalmas tapasztalat, hogy ezt az önátadást és a nekünk ajándékozott örömöt milyen nehezen éljük meg. Hányszor próbáljuk leküzdeni szomorúságunkat, önzésünket, és hányszor esünk vissza bele újra! De talán ez is azért szükséges, hogy belássuk: a magunk erejéből nem tudunk magunktól elszakadni, sőt, elfogadni sem tudjuk magunkat. Mindennap, újra és újra el kell fogadnunk az Atya megbocsátó szeretetét, és hagynunk, hogy újra kiemeljen a gödörből, ahová annyiszor beleesünk. Szent Pál azt mondta erre, hogy mindennap meg kell térnünk. Ha még neki is nehéz volt egyfolytában „talpon maradni”, ne csodálkozzunk azon, hogy nekünk sem sikerül. Nem ez a baj, hanem az, ha nem hiszünk már abban, hogy az Úr ki tud minket emelni akármilyen mélységből is, ha felé nyújtjuk a kezünket.
Lisieux-i Szent Teréz mindössze 24 évet élt, azt sem látványosan: egy karmelita kolostor falai között. De felfedezett valami olyat az ő „kis útján”, ami miatt nemrégiben egyházdoktorrá avatta őt az egyház: azt a határtalan, gyermeki bizalmat az Atya iránt, ami óriási lendülettel vitte Őfelé. „Ha minden lehetséges bűnt elkövettem volna – írja -, ugyanakkora bizalmam lenne. Érzem, hogy a bűnök egész áradata csak olyan, mintha egyetlen csepp víz hullana a lángoló tűzbe.” Lelki testvérét, egy kispapot pedig a következőképpen biztatja: „Isten az Ön lelkét is a szeretet LIFTJÉN emeli a magasba, és nem a félelem kemény lépcsőjén kell felkapaszkodnia.”
Ez az irgalmas. Isten nyilvánítja ki magát nemcsak Jézus értünk való kínhalálában, hanem feltámadásában is. Egykor megkönyörült, és minden pillanatban újra megkönyörül rajtunk, hogy átmehessünk a halálból az új életre. Fogadjuk hálával értünk való áldozatát, és örüljünk Vele feltámadásában!

Popovicsné Palojtay Márta