MICHELANGELO: MÓZES

200

Michelangelo eredetileg nem a Sixtus-kápolna mennyezete miatt jött Rómába. Az a munka, amelyet nagyon szívesen csinált volna, és amelyen – közben többször félbehagyva – közel negyven évig dolgozott, n. Gyula pápa síremléke volt. Ehhez egy hatalmas kompozíciót tervezett a szobrász, a tetején II. Gyula szarkofágjával, alatta Mózes életnagyságúnál nagyobb szobrával és még legalább 40 életnagyságú emberalakkal. Életében maga a szentatya akadályozta a munkát – hiszen a Sixtus-kápolna mennyezetének festése, amely miatt oly kedvetlenül vált meg a mester a márványtól, négy évnél is tovább húzódott. A pápa halála után családja, örököse: folyton csökkentették a szobrok számát. Közben újabb és újabb rendeléseken is dolgozott a mester. Végül három szobor készült el a síremlékre. Mózes maradt a kompozíció főalakja, kétoldalt Ráchel és Lea. az aktív és a szemlélődő élet jelképeiként. Michelangelo jól ismerte II. Gyula pápa lángoló lelkű természetét, ezért választotta Mózest példaképül.
A szobrász, ha nem hajlamos az elmélyülésre, üres formát teremt csupán. Michelangelo tudta, hogy Mózese hol ül a térben: de vajon hol áll az időben? Kit fog ábrázolni? A szenvedélyes, felháborodott Mózest. aki a Sinai-hegyről visszatérve népét az aranyborjú imádatába süllyedve találja? Vagy a bánatos, elkeseredett Mózest, aki attól fél, hogy későn érkezik a Törvénnyel? Töprengései között ráébredt, hogy nem szabad Mózesét az idő börtönébe zárnia. Az egyetemes Mózest kell megtalálnia, aki ismeri Isten és az emberek útjait, aki Isten szolgája e földön, az ő hangja és lelkiismerete. Mózes, amikor a Sinai-hegyre ment, elrejtette orcáját, mert nem mert szemtől szembe nézni Istenével, midőn megkapta Tőle a kőtáblára vésett Tízparancsolatot. A lángoló lélek, amely a szobor mélyen ülő szeméből tüzel, sokkal többet árul el, mint puszta kétségbeesést vagy a büntetés vágyát. Mózest az a szenvedélyes eltökéltség hajtotta, hogy népének nem szabad elpusztulnia, hanem el kell fogadnia és meg kell tartania a parancsolatokat, amelyeket Isten maga vésett örök érvénnyel a kőtáblákra.
A parancsokat tartalmazó kőtáblákat egyik karjával tartó Mózes noha ül, erőt, hatalmat sugároz. Tekintete komor. Már látja a bajt, de még nem cselekszik. A művész itt is egy szenvedélyes kitörés utolsó előtti pillanatát adja: a hátravetett bal láb helyzete érezteti, hogy mindjárt a földhöz vágja a tízparancsolatos kőtáblákat, míg jobbja haragjában belemarkol hatalmas szakállába. A mester olyan pompásan dolgozta ki ezt a hosszú, jól elrendezett márványszakállt, hogy egyes szálai igen vékonynak, selymesnek, puhának tetszenek – ezt különösen nehéz elérni a szobrászatban -, és mindegyiket meg lehet különböztetni a másiktól. Mózes ruházata, köntösének redői is gyönyörűen vannak megmunkálva, izmos karja, csontos és inas keze bámulatosan szép és tökéletes, nemkülönben a lábszára, a térde s a hozzá illő lábbeliből kilátszó lábfeje. A szobor minden részlete hibátlan. A márvány pontosan kifejezi azt az isteni fenséget, amellyel az Úr felruházta prófétáját. Isten kiválasztottját ily tökéletesen csakis rendkívüli, isteni kegyelemmel, zsenialitással felruházott művész formázhatta meg.

E műnek alig van mása a szobrászat történetében, nemcsak mint egy nagy művész zord szavú vallomásának, hanem egy emberfeletti ember típusának is, akinek megrendítően érzékelhetővé válik belső szenvedélyessége.
Amit Michelangelo vésőjétől kaptunk, messze eltávolodik a reneszánsz hangulatától, vágyaitól, stílusától. Az az érzésünk, hogy szinte elszigetelten áll ő a szép harmónia, a nyugalmas ünnepélyesség e világában, mintha kívül állna a művészet alakulástörténetén. Minden, amit alkotott, lényegében csak az ő énjében gyökerezett. Tanítványai, a szó reneszánsz értelmében, nem is lehettek. Utódai sem.
Michelangelo lelket tudott lehelni alakjaiba. A Piéta, Mózes, az Utolsó ítélet, a Sistina mennyezeti figurái éreznek, gondolkodnak, tudnak szánakozni, hitet sugározni… Ezért élnek, ezért fontosak és jelentősek számunkra.

RM (Nagyszőlős)