Tanúim lesztek

III. Kárpátaljai Ifjúsági Találkozó, Nagyszőlős

Kezdem azzal, hogy tulajdonképpen véletlenül kerültem oda. Budapesti lévén, felmerült bennem, hogy a „nagy” taizéi találkozóra elmegyek Wroclawba, de mikor néhány pesti cserkész megkérdezett, lenne-e kedvem Kárpátalján a találkozón kiscsoportot vezetni, utána pedig ott szilveszterezni, végül is igent mondtam – gondoltam, legalább jobban megismerem az ottaniakat. Jártam már eddig is jónéhányszor Kárpátalján a Magyar Máltai Szeretetszolgálat szállítmányaival, de egy-két napnál tovább sosem maradtam még.
December 28-án két budapesti cserkésszel együtt elindultunk tehát a Nyugati pályaudvarról a reggel hatkor induló vonattal, és minden probléma nélkül megérkeztünk a határra, ahol viszont a határőr kézzel írott meghívólevelünkre közölte velünk, hogy ez „nye haraso”, és vagy fizetünk tíz dollárt, vagy visszafordulunk. Tíz dollárunk nem volt, forintban fizetni vagy visszafordulni pedig nem akartunk, hát megpróbáltuk a határőr bácsit rábeszélni, hogy ez jó meghívólevél, mire ő elvette mindhármunk útlevelét, és eltávozott. Pár perc múlva viszont visszajött, és szó nélkül pecsétet nyomott útlevelünkre, s áteresztett minket vonatostul Kárpátaljára. A nagy kövek ekkor hangos koppanással leestek a szívünkről. Újabb megrázó élmény volt az „elektricskán” való utazás, amelyen éppen annyi idő alatt értünk Szőlősre, mint Budapestről Záhonyba. Am az „elektricska” látványa mindenképpen megérte a zötykölődést, sőt, egészségemért aggódó nagypapám félelmei ellenére még fűtöttek is rajta. (Bár később kiderült, hogy csak az első kocsin.)
Sötétben, de a kiscsoportok megalakulásához még időben érkeztünk meg a szőlősi iskolába. Nagy szeretettel fogadtak minket, mindjárt megalakultak csoportjaink is, persze nemcsak úgy egyszerűen, hanem egy játék keretében. A kiscsoportoknak igen fontos szerepe volt a találkozó életében, mert mindennap kétszer, az előadások után ilyen formában beszéltük meg a hallottakat. Itt adódott alkalom arra, hogy mindenki személyesen beszélhessen érzéseiről, gondolatairól, és saját életünkre vonatkoztatva átgondolhassuk, mit is jelent a megtérés, a hivatás, a küldetés és a tanúságtétel. Ezek voltak ugyanis a találkozó témái. Az én csoportomban, nagy örömömre, több olyan ember is volt, akinek nem okozott nehézséget saját életéről, lelkéről beszélni. Az ő nyíltságuk aztán hamarosan megnyitotta a zárkózottabbak szívét is, és azt hiszem, nagyon tanulságos és hasznos beszélgetések kerekedtek ki összejöveteleinkből.
Nagy örömmel tapasztaltam azt is, hogy a fiatalok itt nyíltabbak, mint Magyarországon, és fogékonyak aziránt, amit az előadóktól hallottunk. Megvan bennük az a lelkesedni tudás, amit Budapesten annyira hiányolok a fiatalokban és a felnőttekben is. Bár azt is meg kell hagyni: nem volt nehéz lelkesedni az előadások hallatán. Grácián atya, egy Magyarországról érkezett ferences szerzetes például maga is annyira lelkesen beszélt, hogy kishíján felgyújtotta csuháját a földre helyezett gyertyával, ahogy beszéd közben ide-oda járkált. A hivatásról beszélt, arról, hogy Isten nem fog bizonytalanságban hagyni minket a hivatásunkat illetőleg, csak tiszta helyzetet kell kérni Tőle, és nem csupán kérni, hanem megkérdezni Őt: „Te mit kérsz tőlem, Uram?”.
Orosz István görög katolikus lelkész idén ugyan nem hozta magával egész családját, mint a tavalyi találkozóra, de így legalább zavartalanabbul beszélhetett a küldetésről.
Gulácsy Lajos, a református püspök úr előadását a tanúságtételről igen hitelessé tette számunkra az, amit életéről – az előző rendszer alatt egy kazahsztáni munkatáborban töltött éveiről – elmondott. Beszélt annak fontosságáról is, hogy a fiatalok tisztán menjenek a házasságba.
Reggelenként jó volt azzal kezdeni a napot, hogy ki-ki a maga felekezetének templomában szentmisén vagy reggeli áhítaton vett részt. Azok, akik nem fagytak oda a padhoz a mínusz sokfokos hidegben, utána még reggelit is kaptak az iskola ebédlőjében. (Megállapítottam, hogy a kárpátaljai kenyér nagyon jó ízű.)
Sajnos, a szervezőknek támadt egy kis gondjuk négy , Magyarországról érkezett fiatallal, akik — mint ez rövid időn belül világossá vált – nem lelki gazdagodás céljából, hanem „harci” feladat teljesítésére érkeztek a találkozóra. Már azt furcsállottuk egy kicsit, hogy a bejelentkezési lapon a „felekezet” címszó alá mindegyikük azt írta be: keresztény. Mert szép dolog az ökumené, de azért a többiek mind meg tudták mondani magukról, hogy ref. vagy gör. vagy róm. kat. Ők nem csak a felekezeti imádságokon, de a kiscsoportos beszélgetéseken sem voltak hajlandóak részt venni, és amikor megkezdték „térítő munkájukat” – pechjükre egy ungvári kispapon és az egyik szervezőn kezdték – a vezetők úgy döntöttek, hazaküldik őket.
A szektások távozása után hamarosan helyreállt a jó hangulat, amit csak fokozott a kreatív biblia-tanulmányozás keretében színre vitt bibliai jelenetek mélyen átélt és humorral erősen átszőtt előadása. A közös gitáros éneklésbe még azok is bekapcsolódtak, akik eddig úgy tudták magukról, hogy olyan botfülük van, hogy ha végigsimítják, szálka megy a kezükbe.
A szabad programokba is sokan bekapcsolódtak, a Fekete-hegyi hógolyózás után viszont többen felismerhetetlenné váltak a rájuk tapadt hó-mennyiségtől, ami csak akkor olvadt le róluk teljesen, mikor este mezőségi táncot tanultunk. Akkor senki sem fázott.
Egyszóval, nagyon jól éreztem magamat, és azt hiszem, ezzel a többség így volt. Nemcsak az oldott hangulat tette ezt, hanem az a szeretetteljes légkör is, melyben mindenki igyekezett odafigyelni a másikra, és valóban megélni a kereszténységet. Mély beszélgetések indultak az emberek között nemcsak a kiscsoportok keretében, hanem a kötött programon kívül is, és olyan lelki útravalót kaptunk az előadók által Istentől, ami a hétköznapokban való helytállásban segítségünkre volt és van.
Mert jelen volt a Szentlélek, Akit annyit hívtunk az imádságokban, énekekben. Jó volt megtapasztalni, mennyi lelki értéket, gazdagságot adhatnak át egymásnak a különböző felekezetek. Es jó volt látni, hogy a nehéz gazdasági helyzetben – a szegénység és annyi más probléma közepette – annyi sugárzó ember él Kárpátalján, és hogy mindennek ellenére él bennük – talán erősebben is, mint jobb helyzetben lévő magyarországi társaikban – az Istentől kapott hit, remény, és a szeretet, amely nélkül nemcsak Kárpátalján, de sehol a világon nem lehet emberi életet élni.

Palojtay Márta