Tiszteletreméltó Jordan Mai testvér

„A különféle életformákban és hivatásokban ugyanazt az életszentséget ápolják mindazok, akiket Isten Lelke sürget, és engedelmeskedve az Atya szavának, lélekben és igazságban imádva az Atyaistent, követik a szegény, alázatos és keresztjét hordozó Krisztust, hogy részesei lehessenek az ő dicsőségének” – hirdeti a II. Vatikáni Zsinat konstitúciója az Egyházról.

A németországi Westfalia egyik községében, Buerben 1866. szeptember 1-jén született Heinrich Theodor Mai az életszentség egyszerű útját járta, s hátterében egy egyszerű munkás és mélyen vallásos család volt. 15 évesen már egy Szűz Máriát tisztelő ifjúsági társaság tagja. Iskola utáni idejében besegített apjának, tanulva a bőrcserző mesterséget. Bátyja révén ismerkedett meg az Adolph Kolping Legényegylettel, amelyhez 1883-ban ő maga is csatlakozott; nemsokára beválasztották az egylet vezetőségébe is. 1886-ban kétéves katonai szolgálatra hívták be Münsterbe. Tartalékosként 1889-ben részt kellett vennie egy kollégiumi sztrájk elfojtásában; ez a tapasztalat növelte társadalmi érzékenységét.

Közben nővére, Gertrud már 1885 óta egy ferences közösség tagja volt, bátyja, Jozef is belépett a ferences rendbe; egy másik nővére pedig 1892-ben csatlakozott a női közösséghez. Mindez arra ösztönözte Heinrichet, hogy meghozza a saját döntését is. Mivel azonban apja ellenezte tervét, csak három év múlva, 1895 nyarán, 29 évesen hagyta el szülei otthonát, és augusztus 18-án belépett a szász ferences tartomány harreveldi kolostorába (Hollandia). A noviciátus idejének letelte után kapta meg a Jordanus rendi nevet. Laikus testvérként több kolostorban szolgált: Paderbornban, Münsterben, Nevigesben, Harreveldben, Dingelstädtban, majd 1907-től Dortmundban, ahol élete utolsó 15 évét töltötte.

Mindig alárendelt szerepet vállalt: szakácsként, a sekrestyében, vagy a portán, miközben súlyos migrénben szenvedett. Remélte, hogy az orvosok megszabadítják a súlyos fejfájástól, de haláláig hordozta e keresztjét. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, órákat töltött imádságban, néha egész éjszakákat. Dortmundból és a környékéről egyre többen kérték tanácsát, imáját, mivel köztudott volt imádságos lelkülete, és hogy nyitott füllel figyelt a látogatókra a kolostor kapujában. Aki csak közel került hozzá, úgy ismerte, mint csendes, rendkívül lelkiismeretes, szolgálatkész és alázatos testvért, aki szeretett visszavonultan az imának élni. Ezt az alázatosságot a Szűzanya példájából merítette, s többször emlegette: sajnálja, hogy a lorettói litániából kimaradt ez a megszólítás: „Alázatos Szűz, könyörögj érettünk!” Különös tisztelettel imádta Jézus Szent Szívét, melynek tartományi minisztere 1873-ban egész rendtartományukat felajánlotta.

Jordanus testvér a misztikusok benső életét élte, amit kívülről alig lehetett észrevenni. Szentáldozásai után szeméből mennyei boldogság sugárzott, és ennek eredményeként ferences vidámság töltötte el egész lényét. Felebaráti szeretetét jellemezte, hogy senki, aki érintkezett vele, nem emlékszik arra, hogy szóval vagy tettel a szeretetet megsértette volna. Mindig azon volt, hogy szeretetszolgálatot tegyen másoknak. Különösen a szentmise közbeni oltárszolgálatot szerette.

Nem sokkal 1921 karácsonya után éjszaka betörtek a kolostor templomába, és az Oltáriszentséget ellopták a szentségtartóból. Jordanus testvérre ez sokkoló hatással volt. Engesztelésként felajánlotta életét Istennek. Négy héttel később, 1922. február 20-án meghalt. Amikor közeledni érezte halála óráját, azt mondta gyóntatóatyjának: „Most a mennybe megyek.” Hogy valóban oda ment, bizonyítják a rendkívüli imameghallgatások, amelyek oly sokfélék, hogy „dortmundi Szent Antalnak” nevezik. Sok tisztelője reméli, hogy az Egyház belátható időn belül a boldogok sorába iktatja. Boldoggáavatási pere már a 60-as években elindult. 1991-ben II. János Pál pápa „tiszteletreméltó”-nak ismerte el, ami azt jelenti, hogy Jordanus testvér élete során hősies fokon gyakorolta az erényeket, valamint azt, hogy boldoggáavatásához már csak egy az Egyház által elismert csoda megtörténte szükséges.

Összeállította: Riskó Marianna