Tizennégy évesen már tudtam, mi az utam

215

Beszélgetés Koval Adrian atyával

Az alábbi beszélgetéssel folytatjuk a Munkácsi Egyházmegyében szolgáló papok bemutatását. Ezúttal Koval Adrian atyával készítettünk interjút, aki jelenleg dolhai plébánosként szolgál.

– 1974. január 24-én születtem Szlovákiában – kezdi a bemutatkozást Adrian atya. – Gyermekkoromat és ifjúságomat Alsógyertyán faluban töltöttem, amely Ungvártól 55 kilométerre van. Katolikus családban nevelkedtem szüleim második gyermekeként, akik Istentől négy gyermeket fogadtak el. Szüleim egyszerű emberek. Gyermekkorom óta ők a példaképeim: életet, hitet kaptam tőlük, oktatásban részesítettek, megtanítottak engem és testvéreimet, hogy szeressük Istent és az embereket.

Három fiútestvérem van. József testvérem a főiskola és katonai szolgálata után megnősült, feleségével együtt három gyermeket nevelnek. Őutána születtem én és ikertestvérem, Patrik. Ő jezsuitaként szolgálja Istent és az embereket az eperjesi Szent Ignác lelkigyakorlatos házban. Marcell, a legkisebb testvérünk is szerzetes. A redemptorista rendhez tartozik, Besztercebányán szolgál. Mindennap hálát adok az Istennek és imádkozom a szüleimért, családunkért.

– Hogyan telt a gyerekkora? Fel tudná idézni, mikor találkozott először Istennel?

– Nagyon jól emlékszem mindenre, amit az Úrtól kaptam már gyermekkoromban. Mivel nem volt lánytestvérünk, mi, fiúk, igyekeztünk sokat segíteni szüleinknek. Nem szeretnék dicsekedni, de azt hiszem, hogy szüleinknek nagy öröme telt bennünk, mert igyekeztünk engedelmesek lenni. Mikor találkoztam először az Istennel? Úgy gondolom, hogy édesanyám méhében. Nagyszüleim mélyen vallásos és istenfélő emberek voltak, ezt adták át szüleimnek is. Már kisgyerekkorom óta rendszeresen jártunk templomba, otthon imádkoztunk. Hálás vagyok Istennek, hogy egy ilyen család tagja lehetek.

– Hogyan fejlődött a hite, vallásossága a továbbiakban?

– Amint már elmondtam, szüleim, rokonaim nagy hatással voltak a hitemre. Szüleim, nagyszüleim tanítottak először hittanra. Még ma is emlékszem minderre. Soha nem felejtem a karácsonyi (szenteste együtt kántáltunk) és a húsvéti ünnepeket. Falunk, melynek 1800 lakosa van, teljes egészében katolikus. Minden gyermek járt hittanra, az októberi ájtatosságra, rózsafüzérre, a májusi litániákra és a nagyböjti keresztutakra. Én és testvéreim mind ministráltunk az összes többi fiúval együtt.

– Mindig is pap szeretett volna lenni, vagy korábban más tervei is voltak?

– Egyszer, még szeminarista koromban, egy találkozón hasonló kérdést tett fel nekem egy fiatal lány. Ő így fogalmazott: „Mikor érezte meg, hogy hivatása van, nem volt soha szerelmes?” Ezt válaszoltam neki: „14 éves koromig nem voltam szerelmes, nem volt barátnőm, 14 éves korom után pedig már nem is kerestem”. Mivel 9 éves koromtól kezdve állandóan ministráltam, úgy gondolom, hogy már ott, az oltár mellett született meg a hivatásom. Nagyon jó papunk, lelkipásztorunk volt, az ő példája is nagy hatással volt rám. Amikor 14 éves voltam, már tudtam, mi az utam. Szüleimmel minden évben elmentünk egy újonnan felszentelt pap újmiséjére. Amikor 1988-ban hazajöttünk az első ilyen primíciáról, akkor már biztos voltam abban, hogy pap szeretnék lenni.

– Gondolom, családja, barátai nem lepődtek meg azon, hogy a papi hivatást választja…

– Szüleimnek a hitük segített abban, hogy elfogadják döntésemet. Nem lepődtek meg, hiszen gyerekkoromat, ifjúságomat az oltár mellett töltöttem ministránsként, ennek köszönhetően az ismerőseim, barátaim könnyebben megértették a választásomat. Amint már elmondtam, Patrik testvéremmel egy napon születtem, együtt fejeztük be a középiskolát, együtt léptünk be a szemináriumba. Szüleink sosem mondták nekünk, hogy ellenzik döntésünket. Imádkoztak értünk, és most is ezt teszik.

– Hogyan teltek a szemináriumi évek? Mi volt a legérdekesebb, legörömteljesebb, legnehezebb a szemináriumban? Voltak-e krízisei a hivatásával kapcsolatban?

– 1992. szeptember 14-én kezdtem el tanulmányaimat a szepeshelyi szemináriumban. 1990-ben, a kommunizmus bukása után, 50 év szünet után kezdték el itt újra a papnevelést. Ez nagyon nagy szeminárium, Szlovákia három egyházmegyéjéből is jöttek ide fiatal fiúk. Akkor, 1992-ben összesen 377-en voltunk az intézményben. 81-en kezdtük az első évfolyamot. A kassai egyházmegyéből 50-en voltunk. Hat évet töltöttem a szemináriumban. Áldott évek voltak, melyek mély nyomot hagytak bennem. Hogy mi volt a legérdekesebb, a legörömtelibb? Amikor az Isten megsegített engem, hogy leadjam a vizsgákat, mert hat év alatt elég sok volt belőlük.
Ami nehézséget jelentett számomra, azt megosztottam Istennel. Mindennap imádkoztam, kértem az Urat, hogy segítsen, és hálát adtam a hivatásomért. Teljesen megbíztam benne, Ő pedig megsegített engem. Nem voltak kríziseim, gondolom, papságom során sem lesz. Voltak megpróbáltatásaim, de ezekre szükség van.

– Milyen volt a diakónus- és a papszentelése? Hogyan élte meg ezeket az eseményeket? Milye tervei voltak a szolgálatával kapcsolatban?

– 1997. június 19-én Kassán szentelt diakónussá Alojz Tkáč érsek, egy évvel később, 1998. június 20-án pedig ő szentelt pappá is, ugyancsak Kassán. Erre a napra halálomig emlékezni fogok. 1998. június 21-én tartottam első szentmisémet szülőfalumban, Alsógyertyánon a Szűz Mária mennybevétele templomban. Sok hívő, pap, szerzetes, kispap gyűlt össze a templomban. Megköszöntem Istennek a papság ajándékát, szüleimet, rokonaimat, és mindenkit, aki segített engem abban, hogy Krisztus papjává váljak.

– Milyen plébániákon szolgált? Milyen örömteljes élményei voltak a szolgálata alatt? Voltak-e nehézségei?

– 1998. július 1-jétől Sinnában (Szlovákia) voltam káplán. 13 ezer hívő tartozott a plébániához, ahol hárman voltunk papok. Élő közösséggel találkoztam ott: sok volt a gyerek, a fiatal, a családok, melyekkel foglalkozni kellett. Hittanórákat, gyerek- és ifjúsági miséket tartottunk, találkoztunk a családokkal a templomban és otthonaikban. 60-an ministráltak. Volt egy nagy létszámú énekkar. Közel 70 beteg volt, akiket látogattunk, gyóntattunk. Kórházban fekvő betegeket is látogattunk, gyóntattuk és áldoztattuk őket. Minden évben közel 250 elsőáldozó volt. 2000-ben egy kassai plébánián lettem káplán. Ehhez a plébániához 20 ezer hívő tartozott. A plébániához tartozott egy 3000 ágyas kórház is. Nagy tapasztalatot szereztem, miközben a betegekkel találkoztam, meghallgattam őket és tanácsot adtam nekik. 2001-ben Hanusfalvára kerültem, szintén káplánnak. A plébániának négy fíliája és összesen kb. 5000 hívője volt. Mivel magam is faluból származom, nagyon szerettem ott lenni. Az emberek egyszerűek, istenfélők, őszinték voltak, teljesen mások, mint a városban. Mindenki mindenkit ismert, olyan volt, mint egy nagy család. Egy év múlva kerültem onnan Ukrajnába.
Nehéz megmondani, hogy mi volt örömteljes és mi a nehéz. Az jelent számomra örömet, ha látom a híveimet, hogy eljönnek gyónni, szentáldozáshoz járulnak. Nehézségek? Igyekeztem úgy élni, hogy ne legyenek nehézségeim.

– Jelenleg hogyan telik a szolgálata?

2002. szeptember 1-jén érkeztem Kárpátaljára. Majnek Antal püspök dolhai plébánosnak nevezett ki. Dolhának 8000 lakosa van, a katolikusok kb. 600-an vannak. Dolhán kívül Rókamező (Liszicsevo), Kusnyica és Gálfalva (Kobalevica) híveinek vagyok a lelkipásztora. Az Ilosvai járásnak én vagyok az egyetlen római katolikus papja. Plébániámról azt tudom mondani, hogy lélekben fiatal, aktív. Nagyon jól érzem magam itt. Teljesen más a pasztoráció, mint amilyen Szlovákiában volt, de nagyon boldog vagyok itt. Sok a gyerek, a fiatal, fiatal párok, akikkel foglalkozni kell. Hetente kétszer van gyerekmisénk. Vannak különböző hittanóráink, amelyek segítenek jobban megismerni az Istent és követni Őt. Igyekszem a hittanosaim szüleire, a házaspárokra is odafigyelni. Havonta 30 beteget látogatok meg otthonukban, gyóntatom őket, kórházban is látogatok betegeket. Dolhán minden nap tartok szentmisét, a fíliákba hétköznapokon is megyek. A plébánia híveinek mindennap lehetőségük van a szentgyónásra. A Hit évében a prédikációkban Isten tízparancsolatáról beszélek, hogy ez is segítsen hitünk megerősödésében. Hála Istennek van 30 ministránsunk, akik az oltárnál segítenek nekem. A lányok a kórusban énekelnek. A dolhai plébánia új hivatásokat is adott: két papot és öt szerzetesnővért, akik Ukrajna különböző részein szolgálnak. A plébániánkon irgalmas nővérek működnek. Ha valaki szeretne többet tudni plébániánk életéről, a honlapunkon olvashat rólunk. (www.dovheparafia.at.ua – szerk.)

 

Az interjút készítette:
Bunda Szabolcs