Ünnepeink női szemmel

Ahogy gyerekkorom óta egyre közelebb jönnek hozzám hitünk titkai, egyre több olyat fedezek fel a Szentírásban, ünnepeinkben, liturgiánkban, melyek közel állnak női mivoltomhoz. Nemcsak mint hívőt, hanem mint nőt is megérintenek ezek a dolgok, közelebb visznek Istenhez, és jobban át tudom érezni a megvál-tottságunkból eredő boldogságot. Először azt vettem észre, milyen szép, hogy az ünnepek is követik az emberi élet működését: Szűz Mária szeplőtelen fogantatása (december 8.) után kilenc hónappal (szeptember 8-án) ünnepeljük születését; ugyanúgy kilenc hónappal Jézus megtestesülésének ünnepe után (március 25.) van karácsony, Jézus születésének ünnepe. Mintha ezzel is hangsúlyozná egyházunk, hogy az Isten Fia emberré lett, és nem vonta ki magát az emberi törvények alól. Ugyanúgy kilenc hónapig fejlődött édesanyja testében, aki fájdalommal hozta őt a világra, szoptatta, pelenkáz-ta, és az első hónapokban bizonyára sokat aggódott azon, miért sír már megint ez a gyerek, mi baja lehet… Aztán ő is egyre jobban beletanult, hogyan gondozza, nevelje a kis Jézust, aki hamar ráismert és rámosolygott édesanyjára, mint minden csecsemő, és Mária aggódva, büszkén és örömmel figyelte kisfiát, amint próbál felülni, felállni, aminek néha nagy esés és sírás lett a vége… „Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember.” Ennyire.

Mindig nagyon megragadott és meghatott Mária és Erzsébet találkozása. Ezt ünnepeljük július 2-án, Sarlós Boldogasszony napján. Ez egy igazi női ünnep. Két kismama találkozik; egyikük már jól láthatóan hordja magzatát, másikukat talán még csak rosszullétek formájában figyelmezteti gyermeke arra, hogy már jelen van benne. Örvendeznek a találkozáson és egymás anyaságán, a Szentlélek pedig nagy dolgokat értet meg velük, mely megszenteli és még inkább felemeli a találkozás örömét. Tudjuk, hogy az édesanya hangulatait mennyire megérzi és átveszi a magzat – ez történik most is. A kis Keresztelő János, aki még meg sem született, megérzi Erzsébet örömét, rajta keresztül ő is érzi a kegyelmi érintést, és ennek jeleként nagy mozgolódásba, rugdosásba kezd, öntudatlanul is jelezve édesanyjának: ő is részt vesz örömében.

Néhány évvel ezelőtt, egy rorátén váratlanul megütötte a fülemet a szentmise kánonjának néhány szava: „őt előre hirdette a próféták szózata, és kimondhatatlan szeretettel hordozta a Szűzanya”. Azt a melegséget, ami elöntötte a szívemet, sosem felejtem el. Azóta minden karácsony előtt ez az egyik legszebb élményem, amikor az adventi hajnalokon ismételten hallhatom ezt a mondatot. Azt hiszem, nem kell magyaráznom, mennyire meg tudja érinteni ez a mondat egy nő szívét. Isten úgy teremtett minket, nőket, hogy nem csak szívünk-lelkünk, hanem egész testünk, annak egész működése folytonosan anyai hivatásunkra figyelmeztet bennünket. Minden nő, akár hordozott már gyermeket a szíve alatt, akár nem, pontosan érti és érzi a Szűzanya szeretetét a magzat Jézus iránt, mint ahogy Mária is ugyanazt élte és érezte át, mint ezer és millió nő a történelem során. „Kimondhatatlan szeretettel hordozta”. Akinek megadatik az a megtiszteltetés, hogy gyermeket hordozhat méhében, hordozza ugyanezzel a szeretettel. Abban azonban valamennyi nő részesedhet, hogy mint Mária is, aki minden ember anyja lett, kiterjessze ezt minden emberre. Talán ebben rejlik anyaságunk titka: hogy lelkünkben hordozzuk a világ és a ránk bízottak ezer gondját, fájdalmát, örömét, hogy aggódjunk és imádkozzunk értük – és mindezt kimondhatatlan szeretettel tegyük.

Ezt megvalósítani, erre törekedni egy élet munkája. Segítségünkre van benne Mária, az egyetlen nő, akinek ez tökéletesen sikerült, és segítségünkre van a Szentlélek – ha hagyjuk -, aki Máriát elvezette erre a tökéletességre. Csak figyeljünk szavukra.

Enna Borbála