Vagyok-e valaki? 4. rész

Az énkép fejlődése

Folytatjuk sorozatunkat a helyes önértékelés fontosságáról. Nézzük meg, hogyan alakítják a szülök a kisgyermek énképét, lássuk, milyen a jó fegyelmezés! A sorozat alapját egy szakdolgozat képezi, melyet a szerző’ Maurice E. Wagner azonos című könyve alapján írt meg.

A gyermek kétféle módon juthat el ahhoz az érzéshez, hogy ő valaki. Az egyik az, ha kielégítik minden vágyát, a másik, ha szeretik. Gyermekkorunkban ez a két alapvető szükségletünk egybeesik, hiszen a csecsemő számára környezetének szeretete egyenlő a jóllakottság és elégedettség érzésével. A kettő azonban egyre inkább elkülönül egymástól, és a szeretet már nem csak azt jelenti számunkra, hogy mindent megkapunk, amit megkívánunk. Ahogyan a gyermek növekszik, megtanul járni, kezdi felfedezni azt, hogy szülei már nem csak hogy nem elégítik ki minden óhaját, hanem meg is tiltanak neki bizonyos dolgokat. Később magunk is megértjük, hogy nem minden történik úgy, ahogy mi szeretnénk, és ilyenkor a sikertelenség kétségbeejtő érzése tör ránk. Ezekben az időszakokban van szükségünk arra, hogy érezzük: szeretnek és elfogadnak minket, mindennek ellenére. Ha a szülők mindennel elhalmozzák gyermeküket, megadnak neki mindent, amit szeme-szája megkíván, de nem tudnak neki elég szeretetet nyújtani, a gyermek boldogtalanná válik és nem alakul ki benne a befogadottság tudata, hiszen szülei nem tudták kielégíteni lelki igényeit.

A szülői szeretetet nem szabad feltételekhez kötni. Függetlenül attól, hogy a gyermek fiú vagy lány, szép vagy csúnya, egészséges vagy beteg, szeretni kell, mert ember. A szíve mélyén mindenkinek szüksége van arra, hogy szeressék, anélkül, hogy ezt ki kellene érdemelnie.

A gyermeket az anyának és környezetének szeretete tanítja meg arra, hogy mi is az igazi szeretet. Soha sem szabad a gyermek felé azt az üzenetet közvetíteni, hogy „Nem szeretlek, mert rossz vagy!” Hiszen a gyermek ilyenkor úgy érzi, hogy csak akkor szeretik, ha jól viselkedik, vagyis ha kiérdemli a szeretetet. Állandóan teljesítenie kell, hogy környezetének fontos legyen, állandóan fel kell mutatnia valamit, hogy figyeljenek rá. Nem hiszi el, hogy önmagáért szerethetik, hogy, mint ember, méltó a szeretetre. Ha pedig sikertelenség éri, ha nem tudja teljesíteni azt, amit elvárnak tőle, akkor elhagyatottnak, feleslegesnek, senkinek érzi magát, és ez a „csak akkor szeretnek, ha…” érzés végigkíséri egész életét.

A szülők haragja is sokszor ezt az érzést erősíti a gyermekben: azt hiszi, azért büntetik, mert nem szeretik, nem pedig azért, mert a javát akarják. Ezért fontos, hogy ne indulattal fegyelmezzünk, erre a szülőknek nagyon kell ügyelniük.

Második életévében a gyerek kezdi megismerni az őt körülvevő világot: kíváncsian vizsgál mindent, minden elérhető tárgyat megkaparint, szájába veszi, ami keze ügyébe kerül, sokszor olyat tesz, ami nem helyes. A szülőknek sohasem szabad úgy fegyelmezniük, hogy megalázzák és elutasítják a gyermeket, hiszen ebből azt a következtetést vonja le, hogy ő is csak akkor fogadhatja el és tarthatja magát tiszteletben, ha megfelelő módon viselkedik, ha megfelelő teljesítményt tud felmutatni. Énképe tehát eltorzul, és bizonytalanság és szorongás forrása lesz egész életében. Ha pedig a szülők úgy fegyelmezik gyermeküket, hogy tiszteletben tartják egyéniségét, megbízik szüleiben, és annál inkább fog nekik engedelmeskedni.

A gyermek nem tudja, hogy mit szabad tennie és mit nem, erre a szülőknek kell őt megtanítaniuk. Ha a szülők felosztják a gyermek világát jó és rossz részre, elmondják neki, hogy ezt szabad tenni, azt viszont nem, ha tanácsot adnak, hogyan javítsa ki hibáját, kapaszkodót adnak a kezébe, s így megtanulja azt, mit kell tennie, hogy megfelelő módon viselkedjék, és ha valami rosszat tett, megpróbálja saját maga kijavítani hibáját, növelve ezzel értékességének tudatát. Ellenkező esetben, ha a szülők nem mondják el a gyermeknek, mit szabad és mit nem, a gyermeknek nincs mibe kapaszkodnia. A szülők leszidják őt, de nem mondják meg, mit kellene tennie, hogy többé ne kövesse el ugyanazt a hibát, feltételezik, hogy maga megérti. De a gyerek ettől még inkább megzavarodik, és soha sem tudhatja, hogy amit tesz, az jó vagy rossz. Így növekszik a bizonytalanság és a félelem érzése, s egyre kevésbé érzi magát értékes embernek.

A következő részben a játszótársak és a pedagógusok szerepét tekintjük át.

Puskás Diána