Amikor 1989-ben Nagyszőlősre kerültem, az egykor gyönyörű templom siralmas állapotban volt: a plafon beázott, a freskók a vakolattal együtt leperegtek, bemenni is csak azután lehetett, hogy a több teherautónyi sittet elszállították a templomból. A katolikus pap idős, beteg, ágyhoz kötött ember volt, a hívek – jobb híján – a temető kicsinyke kápolnájában, s ha nem fértek, a szabad ég alatt gyűltek össze liturgiára, hol pappal, hol nélküle.
Korábban esztergomi gimnáziumunkban magyart és oroszt tanítottam a diákoknak. Később nagy hasznát vettem az orosznak, ugyanis a nyolcvanas évek végén a görög katolikus egyház még nem kapott működési engedélyt Kárpátalján. A hívek – akik többségében az oroszt jól beszélő ruténok voltak – a római katolikus misére jártak. Ezért a szentbeszédet néhány mondatban oroszul is összefoglaltam.
A kárpátaljai hívek hatalmas szeretettel fogadtak bennünket. Bár nem szokványos helyen – egy vályogból épült parasztházban, az „unyivermág” (magyarul áruház) udvara mögött – kaptunk szállást, az első pillanattól fogva otthon éreztem magam Nagyszőlősön.
Első dolgom az volt, hogy egyszerűen jelen legyek a hívek életében. Többek között fociztam a fiatalokkal, a pályára a szentmiséről mentünk, a foci után szívesen maradtak a hitoktatáson is. Az édesapák elirigyelték fiaik jó dolgát, egy idő után csatlakoztak hozzájuk. Így formálódott fiatalokból és idősekből az a közösség, amely alkalmas volt rá, hogy együttes erővel a templomot is rendbe hozza.
A volt Szovjetunióban legtöbbször ateista múzeumnak rendezték be Isten házait. A falakat nagy vörös leplek, valamint kommunista lózungok, jelszavak díszítették, és többnyire Lenint, Marxot és más „ideológiai példaképeket” ábrázoló szobrokat és festményeket állítottak ki. A nagyszőlősi templomnak nem volt ilyen szerencséje (raktárnak használták, s a tárolt anyag szétmarta a falakat), pedig, ha múzeummá alakítják, talán kevésbé sínyli meg a kommunizmus pusztítását. A templom felújításához mindenki azt adta a közösségből, amihez értett. Aki korábban, „a magyarok idejében” főjegyző volt, Szajkó Miska bácsi, járta a hivatalokat, hogy beszerezze az engedélyeket. A „pecsétek birodalmában”, Ukrajnában ez emberfeletti türelmet, kitartást kívánt. Volt Pesten tanult építészmérnök is, Vilinyovszki Pista bácsi. Ő vezette az építkezést. Minden szakmára akadt ember, a többiek kedvesen és ötletesen segítettek, ahogy tudtak. Mindenki dolgozott, néha még engem is rávettek.
A beregszászi keramikusművész, Horváth Anna tanítványait küldte el hozzám, hogy beszélgessek velük Jézusról. Őt kértem meg, hogy készítse el a keresztutat.
Ez lehetetlen – mondta Anna -, hiszen ő zsidó, nem hívő, és volt még párttag is, és nem is tudja igazán, hogy mi is az a keresztút. Erre odaadtam neki Szedő Dénes atya – kiváló, néhai ferences költő, aki Babitsnál, a Nyugatban kezdte a pályafutását – egyik versét, amelyben két-két sort írt a keresztút minden egyes stációjáról, sőt le is rajzolta őket. Anna, miután elolvasta, legnagyobb meglepetésemre, zokogva azt mondta: „de, hát, ez az én utam”. Természetesen elvállalta. Ahogy Anna formálta Krisztus alakját stációról stációra, úgy formálta Krisztus Anna alakját. A gondot csak az jelentette, hogy az egy méterszer hetven centis alkotások nem fértek be a panellakás kis kemencéjébe. Így aztán a kerámiagyár igazgatóját, a szintén zsidó származású Rosenthalt kértük meg, hadd égessük ki nála a kerámiákat. Boldogan mondott igent, még pénzt sem fogadott el a segítségért.
A felújított templomot 1991-ben szentelte fel Paskai László bíboros úr. Jelenleg ugyancsak a „lerombolt templomok”: a széteső családok, széthullott közösségek, meghasadt lelkek építése jelent a ferencesek számára nagy kihívást. A kőtemplom építésénél ez nehezebb és fontosabb feladat. Miként lehetséges? Felkínáljuk – Szent Ferenccel szólva – az Úr illatos igéit, és akik elfogadják, azokból létrejön a közösség. A krisztushívők közössége pedig – Szent Pál szavai szerint – Isten temploma.
© Új Hajtás - Egyházmegyei Hatóság, Munkács 2006-2024.
Minden jog fenntartva!