23 év szolgálat Kárpátalján

57
 Beszélgetés Zsarkovszki Péter ferences atyával

Zsarkovszki Péter 1987-ben érkezett fiatal ferencesként Kárpátaljára. Ő volt az első missziós pap, aki a nehéz helyzetben lévő kárpátaljai hívek megsegítésére érkezett, hogy részt vegyen a később Magyarországról, Szlovákiából, Németországból érkező papokkal együtt a helyi egyház hitéletének fellendítésében, újjászületésében. Huszonhárom év kárpátaljai szolgálat után elöljárójától új kinevezést kapott, visszatér Kárpátaljáról szülőföldjére, hogy ott folytassa szolgálatát az Úr szőlőjében.

Közép-Ukrajnában, Vinnica megyében születtem. 1986-ban szenteltek pappá. Egy évig káplánként szolgáltam, majd elöljáróim közölték velem: Kárpátalja nagy szükséget szenved papokban, oda szól a kinevezésem. Elfogadtam. Csáti József helynökhöz irányítottak, aki kedvesen és örömmel fogadott, azonban voltak fenntartásai velem szemben – kissé gyanakodott. Később mondta el, amikor már teljes volt irántam a bizalma, hogy az is megfordult a fejében: nem egy beépített papról van-e szó, akit az állami szervek közreműködésével küldtek Kárpátaljára.1987. június 28-án tartottam első szentmisémet Szerednyén.

– Milyen körülmények fogadták? Hogy látta az itteni hitéletet, amikor megérkezett?

– A helyzet eléggé szomorú volt. A templomok fele be volt zárva, vagy másra használták. Mindössze 42 templomban miséztek, ehhez képest ma 94 templom működik az egyházmegyében. Még szomorúbb volt, hogy mindössze öt pap szolgált Kárpátalján, akik mind hetvenöt év felettiek voltak. Épp ez időben zajlott Szovjetunióban a “peresztrojka”, egyfajta enyhülés volt tapasztalható az állam és az egyházak viszonyában, bár külföldre utazni még nemigen lehetett. Csáti atya gyakran kért, hogy keressek, hívjak papokat Kárpátaljára. Próbáltam ukrajnai püspökökhöz fordulni, azonban mindenhol nagy szükség volt papokra, így nem tudtak küldeni. 1988-ban lehetőségem nyílt külföldre utazni. Rögtön megragadtam az alkalmat és elutaztam Magyarországra Paskai László bíboros atyához, hogy papokat kérjek Kárpátaljára. Elmondtam neki, milyen siralmas itt a helyzet, milyen kevés a pap és milyen hatalmas területeket kell ellátniuk. Épp azokban a napokban tartózkodott Budapesten Alekszandr Jakovlev, az akkori szovjet párttitkár, aki meghívta Paskai László bíborost Kárpátaljára. A bíboros atya elfogadta a meghívást és 1989-ben el is jött.

Körutat szerveztem számára, amit szívesen fogadott. Látva az itteni helyzetet, megígérte, hogy a lehető legrövidebb időn belül igyekszik papokat küldeni hozzánk. Így jöttek ki Kárpátaljára magyarországi missziós papok: Majnek Antal, Zatykó László és Radics Dávid ferences atyák, Bohán Béla jezsuita atya és Dióssy Kornél domonkos atya.

Később Szlovákiába utaztam, hogy onnan is papokat kérjek. Két szláv nyelvű lazarista papot küldött egy ottani püspök, és három szerzetesnővér is érkezett.

1989-ben tovább enyhült a kommunista rezsim, az államtól sikerült több templomot visszakapni, így kaptuk vissza akkoriban az őrdarmai, hlibokai, unghutai, klacsanói, turjaremetei templomokat, a nagyszőlősi kolostor épületét, és még sorolhatnám. Innentől kezdve minden évben érkeztek magyar és szláv nyelvű missziós papok Kárpátaljára.

– Péter atya hol szolgált Kárpátalján belül?

– Csáti atya megbízott Kárpátalja szláv nyelvű területeinek ellátásával, mivel beszélek oroszul, ukránul és lengyelül. Ez azt jelentette, hogy Nagybereznától Dolháig minden szláv nyelvű területet nekem kellett ellátnom. Elkezdtem intenzíven tanulni a magyar nyelvet egy magántanárnál, hisz sok helyen szükség volt magyar nyelvtudásra is. Egy idő után én tartottam a munkácsi magyar nyelvű esti szentmiséket. Bár még nagyon keveset értettem magyarul, de olvasni már tudtam. Kis idő múlva, mikor Tóth József ungvári plébános meghalt, Csáti atya Ungvárra nevezett ki, ahol többnyire magyarul kellett miséznem. A prédikációt ukránul írtam le, majd valaki lefordította magyar nyelvre, és így magyarul olvastam fel azt a szentmisén.

– Voltak-e akkoriban rendszeres papi találkozók?

– 1991-ben, Ukrajna függetlenné válásával külön nunciust nevezett ki a Vatikán: Antonio Franco érseket. Ő egyben a Kárpátaljai Apostoli Kormányzóság ordináriusának szerepét is betöltötte. Havonta összehívta a Kárpátalján szolgáló papokat egy találkozóra; legtöbbször Munkácson gyűltünk össze. Megosztottuk tapasztalatainkat, mindenki beszámolt a saját helyzetéről.

– Hogyan tekint vissza a kárpátaljai szolgálatban eltöltött 23 évre?

– Papi életem legjavát, fiatal éveimet töltöttem itt Kárpátalján, amit egyáltalán nem bánok. Igyekeztem aktívan tevékenykedni, lelkesen szolgálni, aminek köszönhetően jó eredmények születtek. Sikerült sok templomot felújítani, új plébániákat, kateketikai központot építeni. Természetesen ez nem kizárólag az én érdemem, Isten kegyelme és a jó szándékú emberek segítsége, munkája nélkül ez nem sikerült volna. Nagyon hálás vagyok mindenkinek, akivel együtt dolgozhattam. Isten kegyelméből püspöki helynökként is segíthettem Majnek Antal püspök munkáját. Kárpátalját második hazámnak tekintem.

– Hogyan látja, milyen irányban kell haladnia az egyházmegye fejlődésének?

– Úgy látom, mára a Munkácsi Egyházmegyében az egyházi struktúrákat többnyire sikerült megfelelő módon felépíteni. A kapcsolatok is kiépültek az állam és más egyházak felé. Elérkezett az az idő, amikor már nem az infrastruktúra kiépítésével, helyreállításával kell foglalkozni, hanem az egyházmegye lelki fejlődésére, a lelkipásztori tevékenységre kell fektetni a hangsúlyt. Nem lenne jó, ha a nyugati egyházakhoz hasonlóan minden feltételünk meglenne a működéshez a hívő lelkeken kívül. Megfelelő pályázatokkal, adományok segítségével nem is olyan nehéz egy intézményrendszert létrehozni. Azonban az emberek nem egy intézményhez akarnak tartozni, ez nem vonzó számukra, sőt, sok esetben visszataszító.

Az egyház továbbá nem szolgáltatóipar, amely keresztelést, esküvőt, temetést és más rendezvényt szolgáltat a megrendelőknek. Ezért napjainkban különösen is szükségesnek és fontosnak látom a lelkipásztori munkát főleg a gyerekek, a fiatalok, de a felnőttek között is. Ennek módja most már nem az, mint régebben, amikor népegyházat igyekezetünk fenntartani, hanem apró közösségeket kell kialakítani és táplálni, amelyek majd összetevői lesznek egy-egy helyi hitközségnek. Lehetnek ezek ifjúsági közösségek, fiatal házaspárok közösségei, idősek közössége, és így tovább. Úgy látom, csak így, ilyen közösségekbe tömörülve tudják a hívek megtartani és megszilárdítani hitüket, arról nem is beszélve, hogy nagy vonzereje és lelkesítő ereje van az ilyen közösségeknek. Emellett nagyon kell vigyáznunk a családokra. Mindent meg kell tennünk, hogy erősek legyenek, ne essenek szét, a társadalom szemében fontos legyen a család.

Nem könnyű feladatok ezek. Mi itt Kárpátalján olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ismerjük, látjuk a nyugati egyházak krízisét, ami nálunk még nem olyan mély, és egyben megismerhetjük azokat a módszereket, irányzatokat, melyeket ez ellen próbál kidolgozni az Egyház. Így, ezeket a módszereket használva talán sikerül el is kerülni a krízis elmélyülését.

– Hová kapta az új kinevezését? Hogyan fogadta azt?

– Sepetivkára neveztek ki plébánosnak, amely Hmelnyick megye északi részén található, három fíliája van. Mivel ezt a plébániát ferencesek látják el, nem a plébánián, hanem a rendházban fogok lakni, s az ott lakó ferences jelöltek elöljárója is leszek. A kinevezés Isten akarata az elöljárón keresztül, és így is igyekszem azt elfogadni. Nem könnyű itt hagyni Kárpátalját, hisz ennyi év alatt nagyon megszoktam az ittlétet, sok jó embert ismertem meg. Ugyanakkor az új szolgálati hely a szülőföldemen van, annak pedig örülök. Ismerem az ottani szokásokat, hagyományokat, amelyek a lengyel keresztény vallási hagyományokon alapulnak. Kárpátaljával természetesen nem szakad meg a kapcsolatom, szeretnék majd néha idelátogatni, felkeresni a régi ismerősöket, barátokat. Kívánom, hogy a Munkácsi Egyházmegye sok isteni kegyelemben részesüljön és virágozzon a hitélete.

Az interjút készítette:
Bunda Szabolcs

[vissza]