A SZENTLÉLEK A „BENSŐ EMBER ” MEGERŐSÍTŐJE

70

A feltámadást és a pünkösdi események titkát az Egyház éli és hirdeti, hiszen örököse és továbbadója az apostolok Jézus Krisztus feltámadásáról szóló tanúságtételének. Az Egyház állandóan tanúsítja azt a halál feletti győzelmet, amely kinyilatkoztatta a Szentlélek hatalmát, és meghatározta az Ő újra jövetelét, az Ő új jelenlétét az emberekben és a világban. Mert Krisztus feltámadásában a Vigasztaló Szentlélek úgy jelent meg, mint aki életet ad: „…Ő, aki Krisztust feltámasztotta a halottak közül, halandó testeteket is életre kelti bennetek lakó Lelke által.” Krisztus feltámadása nevében életet hirdet az Egyház, amely túlmutat a halál határain, életet, amely erősebb a halálnál. Egyidejűleg hirdeti azt, aki ezt az életet ajándékozza: a Lelket, az Éltetőt; hirdeti Őt, és közreműködik vele az élet közlésében. Mert „jóllehet a test bűn miatt halott, a lélek a megigazulás következtében él” a megfeszített és feltámadt Krisztus által. Krisztus feltámadása nevében szolgálja az Egyház azt az életet, amely magától az Istentől fakad, szoros egységben a Lélekkel, néki alázatosan szolgálva. Pontosan eme szolgálat által válik az ember mindig új értelemben „az Egyház útjává”, amint azt a Megváltó Krisztusról szóló enciklikámban kifejtettem, és ezt most a Szentlélekről megismétlem. A Lélekkel egységben minden másnál jobban ismeri, hogy valójában mi van az ember bensejében, mi a legmélyebb és leglényegesebb, mert ez lelki és múlhatatlan. Itt plántálja belénk a Lélek „a halhatatlanság gyökerét”, amelyből az új élet fakad, az, melyet az ember Istenben él, mely – mint Isten üdvözítő önközlésének gyümölcse a Szentlélekben – az Ő hatása alatt fejlődhet és erősödhet. Ezért könyörög az apostol Istenhez a hívekért, és kijelenti nékik: „Ezért meghajtom térdemet az Atya előtt… adja meg néktek…, hogy Lelke által megerősödjetek benső emberré.” A Szentlélek hatása alatt érik és erősödik ez a benső avagy „lelki” ember. Isten eme bírásában találkozik az emberi szellem, „mely ismeri a szív titkait” azzal a Szentlélekkel, „aki mindent átlát, még Isten mélységeit is.” Ebben a Lélekben, aki örök ajándék, nyílik meg a Szentháromság az ember, az emberi lélek számára. Az isteni Lélek rejtett leheletére nyílik meg az emberi lélek Isten üdvöt hozó és megszentelő megnyilatkozására. A Lélekből áradó kegyelem által lép be az ember egy „új életbe”, bejárása van az isteni élet természetfeletti valóságába, ahol „a Szentlélek hajléka” és „az élő Isten temploma” lesz. A Szentlélek által az Atya és a Fiú őhozzá mennek, és szállást vesznek nála. A Szentháromsággal való kegyelmi közösségben kitágul az ember „élettere”, mert az isteni, a természetfeletti élet síkjába emelkedik. Az ember Istenben és Istenből él: „a Lélek szerint él”, és „arra törekszik, ami a lélek szerint való.”
Az Istennel a Szentlélekben való benső kapcsolatból szükségszerűen következik, hogy az ember önmagát, saját emberségét új értelmezésben ragadja meg. így teljesedik ki az az isteni képmás és hasonlatosság, mely kezdetben sajátja volt. Az emberség belső igazságát Krisztus rásugárzó fényében, vele összefüggésben kell felfedeznie, hiszen Ő az Istennel való kapcsolatunk ősmintája, és őbenne teljesen csak akkor találhatunk önmagunkra, ha őszintén ajándékul adjuk önmagunkat a többi embernek, amint azt a II. vatikáni zsinat tanítja: „Ez a hasonlóság rávilágít arra, hogy az ember, ez az egyetlen földi lény, akit nem egy másik teremtmény miatt akart az Isten, hanem önmagáén” személyének méltóságában, de amely ugyanakkor nyitott a társadalmi beépülésre és közösségre, hogy kiteljesedjék. Létünk eme igazságának hatékony felismerése és gyakorlati megvalósítása csak a Szentlélek munkája révén történhet. Az ember ezt az igazságot Jézus Krisztustól tanulja, saját életében gyakorlattá teszi a Szentlélek közreműködésével, kit maga Krisztus adott nekünk. Ezen az úton – a belső érés útján, amely magába foglalja emberi voltunk mélyebb megértését és teljes felfedezését – itt válik Isten jelenné legbensőbb emberségünkben, és egyre mélyebben hatja át az emberi világot. A háromszemélyű egy Isten, aki önmagában mint személyek közötti ajándék természetfeletti valósága létezik, a Szentlélekben ajándékként közölve önmagát az emberekkel, átalakítja az ember világát annak a bensejében, azaz szívében és lelkiismeretében. Ezen az alapon, az isteni ajándékban válik a világ emberségesebbé és teljesen emberivé, amint azt a zsinat tanítja: az ember szívében és lelkiismeretében egyre inkább megérik arra az országra, amelyben „Isten lesz minden mindenben”, mint ajándék és szeretet. Ajándék és szeretet: ez az örök hatalom, melyben az egy és háromszemélyű Isten kinyilatkoztatja magát az embernek és a világnak a Szentlélekben.
A Krisztus születése utáni harmadik évezredre várakozva arra kell törekednünk, hogy egyre több és több ember „találjon teljesen önmagára, őszintén adva önmagát másoknak”, ahogyan azt a zsinat idézett helye mondja. Bárcsak megindulna a Vigasztaló Szentlélek hatására a mi világunkban az az érési folyamat az emberekben, az egyén és a közösség életében is, amelyért Jézus maga imádkozott, amikor az Atyát kérte: „…hogy mindnyájan egy legyenek, mint ahogy mi egy vagyunk” (Jn 17), mintegy jelezve, hogy van valamilyen hasonlóság az isteni Személyek egysége között. A zsinat megerősíti ezt az emberről szóló igazságot, és az Egyház ebben különösen súlyos és határozott utasítást lát sajátos apostoli küldetése számára. Ha ugyanis az Egyház útja az ember, akkor ez az út átvezet Krisztus egész misztériumán, isteni példát nyújtva az embereknek. Ezen az úton a Szentlélek – miközben mindegyikünkben megerősíti a „benső embert” – azt éri el, hogy az ember egyre jobban „megtalálja önmagát azáltal, hogy őszintén ajándékul adja önmagát.” Elmondhatjuk, hogy a pasztorális konstitúció eme szavaiban benne van az egész keresztény antropológia (embertan) foglalata: az evangéliumra támaszkodó elmélet és a gyakorlat, amelyben az ember felfedezi Krisztushoz való tartozandóságát, és hogy ezáltal Isten gyermekévé emelkedik, de egyúttal jobban megérti emberi méltóságát, pontosan azért, mert ő Isten közeledésének és jelenlétének személyes alanya, az isteni kegyesség alanya, amely magában foglalja a végső megdicsőülés perspektíváját, és annak szilárd alapja. Nyugodtan megismételhetjük: „Isten dicsősége az élő ember – és az ember élete Isten látása”: az ember, amennyiben isteni életet él, Isten dicsősége. Ennek az életnek és dicsőségnek rejtett sáfára a Szentlélek. „Aki – mint Szent Vazul mondja – egyszerű létében, változatos hatalmában… úgy árad ki, hogy nem fogyatkozik… mindenki számára jelen van, aki be tudja őt fogadni, mintha csak egyedül lenne; és mindenkit eláraszt elégséges és teljes kegyelmével.”

A Dominum et Vivificantem pápai megnyilatkozás alapján:
Németh Imre