Az életbe vezető út

49

Egy orvos legnehezebb feladatainak egyike valószínűleg az, hogy eldöntse, megmondja-e betegének, mennyire súlyos az állapota. Az, hogy egy beteg el tudja-e viselni a fájó és megrázó igazságot, kizárólag az illető egyéniségétől függ. Emiatt gyakran az egyszerűbb utat választottam, és eléggé könnyelműen azt tartottam jobbnak, ha elhallgatom a beteg előtt az igazságot, pontosabban azt, ami súlyos betegségének lefolyásából egyértelműen következik.

Éppen azokban az emberekben nem bíztam, akik büszkén verték a mellüket, hogy el tudják viselni az igazságot, hiszen megjárták a háborút, és nem egy ember halálának voltak szemtanúi. Az ilyen fitogtatott nagyképűség hátterében általában jókora adag bizonytalanság bújik meg.

Attól a januári naptól kezdve, amikor az idős B. asszony helyet foglalt a rendelőmben, mégis megváltoztattam elhatározásomat, hogy a páciensemnek lehetőleg nem mondom meg őszintén, hogy közeleg a halál pillanata.

Férjét ugyanis pár napja vettük fel az osztályomra. Elmondtam hát, hogy a daganata túlságosan előrehaladott állapotban van, és értelmetlen lenne megműteni, néhány hete van már csak hátra.

B. asszony tiszteletreméltó higgadtsággal fogadta közlésemet, ami kissé meglepett, mert az volt a benyomásom, hogy a házastársak között rendkívül meghitt a kapcsolat. Az asszony most szinte rezzenéstelen arccal ült előttem, és csak azt kérdezte, hogy a férjének megmondtam- e már az igazságot.

Nemmel válaszoltam, és hozzátettem, hogy talán jobb volna elhallgatni előle, már csak azért is, hogy ne gyötörje a kétség amiatt, hogyan viselkedjen ezentúl férje előtt. Szavaim azonban nem nyugtatták meg. B. asszony tiltakozott, és határozottan kijelentette: “Most azonnal elmegyek hozzá, és megmondom neki az igazat.”

Munkaéveim alatt már láttam elég szószátyár asszonyt és férfit, akik csak saját érdekeikkel törődtek, ügyet sem vetve embertársaik, sőt partnerük állapotára. Hányszor megtörtént, hogy a rokonok egyegy súlyos beteget még a kórházi ágyán is az otthon adódó, jelentéktelen dolgokkal és állítólagos nehézségekkel traktáltak. B. asszonyt nem ebbe a kategóriába soroltam. Elhatározását pedig most olyan szilárdan védte, hogy valószínűleg semmivel sem lehetett volna róla lebeszélni. Egyetlen feltételként azt kértem, hogy vele mehessek a férjéhez.

Beleegyezett. Szótlanul lépkedtünk egymás mellett a kórház folyosóján. Vajon milyen indítékok vezérlik most ezt az asszonyt? Kissé restelltem magam gyávaságomért, miközben ő a legnehezebb órában is becsületes és nyílt akart maradni élete párjához.

B. asszony súlyosan beteg férje ágyához lépett, megcsókolta, és szilárd hangon így szólt: – Most mondta az orvos, hogy már csak néhány hét van hátra az életedből. Intézd tehát úgy a dolgaidat, hogy minden rendben legyen, amikor elérkezik a pillanat.

Döbbenten álltam, és azt vártam, hogy a beteg B. úr kérdőn rám néz, hogy legalább a tekintetemből csekély jelét vegye annak, hogy ez nem igaz. De tévedtem. Majdnem ugyanolyan tiszta tekintettel és szilárd hangon, mint a felesége, B. úr ezt válaszolta – és én még most is hallani vélem a szavait: – Ha így áll a helyzet, akkor csak azt kívánom, hogy nagypénteken haljak meg, mint a mi Urunk.

Sok embert láttam meghalni, időseket és fiatalokat, gazdagokat és szegényeket. Át kellett adnom a halálnak azokat, akikért az utolsó másodpercig küzdöttem, akiknek a halálával minden erőmmel szembeszálltam.

Sok volt köztük a szerencsétlenül járt, akiket villogó fénnyel szállítottak kórházba, meg azok a súlyos betegek, akik a nyilvánosságtól távol, csendesen haltak meg. Egyikük sem gyakorolt azonban akkora hatást a betegek iránti kapcsolatomra, hozzáállásomra, mint ez az idős ember, aki ilyen bátorságot merített hitéből. Igen, az ő magatartása alapján változtattam meg a véleményemet, miszerint el kell titkolni a beteg előtt valós állapotát. Ma azt vallom, éppen ellenkezőleg: egyes embereknek egyenesen joguk van arra, hogy megtudják, milyenek a kilátásaik, különösen akkor, ha olyan mélyen vallásosak, mint B. úr, akinek a szemében a halál az életbe vezető utat jelentette.

Betegem 1978. március 24-én halt meg, a kora reggeli órákban, amikor a nap első sugarai a csupasz ágak fölé emelkedtek, és bejelentették nagypéntek hajnalát.

Georg Fox
Forrás: Húsvéti fényes örömünk
c. könyv