Beszélgetés Bohán Béla atyával

25

Amikor a nehézségek már természetessé válnak

A kezdeti lelkesedés múltával is kitartani, a nehézségek ellenére is úton maradni – a kereszténység megéléséhez ezek minden bizonnyal elengedhetetlenül szükséges erények. Bohán Béla jezsuita atyát kérdeztem a kitartásról, hűségről, úton maradásról. Élettörténetéből kitűnik, hogy nem egyszer kellett hűséget vallania hite, hivatása mellett. Kitartásának sokszor még nagyobb nehézség volt a következménye. Mégis vallja, hogy csak így volt értelme az elkezdett útnak, és ma is csak így lehet azon maradni a végső Cél felé haladva.

   – Kedves Béla atya, korábbi beszélgetéseink során kitűnt, hogy már gyermekkorában nehézségeket élt át. Mesélne erről?

– Visszagondolva, már csak a háborús évekre emlékszem, akkor kezdtem iskolába járni 1942-ben Nyírcsaholyban, egy Mátészalka melletti faluban. Akkor már három testvérem iskolás volt. Összesen tízen vagyunk testvérek. 1944 húsvétján az iskolát, ahová jártam, bezárták, és csak a hittanórák maradtak meg, mivel elsőáldozásra készültünk. A háborús helyzet miatt Seffler János püspök végigjárta a plébániákat, és akit lehetett, megbérmált. Így két héttel elsőáldozásom után én is megbérmálkozhattam. Még 1944 őszén sem lehetett elkezdeni az iskolánkban a tanulást, mivel mindössze húsz kilométerrel a községünktől, Nagykárolyban már harcok folytak, így csak karácsony tájt kezdődhetett el a tanév.

1948-ban a katolikus iskolákat államosították, így a miénket is. Az államosítás következményei a vallás ellen irányultak: a feszületeket minden tanteremből el kellett távolítani, az egyházi ünnepeket már nem lehetett iskolai keretek közt megtartani, mint azelőtt.

1949-ben még engedélyezték a katolikus papnevelő intézetek működését – így a kisszemináriumokat is. Én is vágytam arra, hogy elmenjek egy ilyen intézetbe tanulni. Így miután elvégeztem hét osztályt, a nyolcadikat már az egri kisszemináriumban kezdtem el. Sajnos nem sokáig lehettem ott, mivel 1950-ben államosították a kisszeminárium épületét és állami kollégium lett belőle. Az egri érsek rendelkezésére a gimnazisták átmentek a mai egri szeminárium épületébe, az általános iskolások pedig kénytelenek voltak hazamenni. Én tehát otthon fejeztem be a nyolcadik osztályt is, és újból jelentkeztem az egri kisszemináriumba gimnazistaként. Egy év múlva újabb nyomás nehezedett ránk: több szeminárium mellett a mi intézményünket is megszüntették. Az országban csak nyolc iskola maradt az egyház tulajdonában. Ezek közül az egyik a kecskeméti piarista gimnázium volt. Oda mentünk át többen is. Mivel Egerben nem adhattak ki hivatalos bizonyítványt, ezért magánvizsgát kellett tennünk. Viszont vizsgázni kizárólag állami iskolában lehetett. A kecskeméti Katona József gimnáziumot választottuk, és miután megszereztük a magánvizsgához szükséges engedélyt, sikeresen levizsgáztunk.

  – Hogyan sikerült folytatni a papi pálya felé az utat, milyen nehézségeket kellett leküzdenie ezalatt?

– Amikor befejeztem a gimnáziumot, a jezsuitákhoz szerettem volna jelentkezni, de ebben az időben a szerzetesrendeket feloszlatták. Ezért az egri szemináriumba jelentkeztem, abba az épületbe, ahonnan már kétszer el kellett mennem állami rendelkezés miatt. Itt néhány héttel korábban kezdődött a tanítás az elsősök számára, mint más szemináriumokban Magyarországon. Úgynevezett noviciátusi idő volt ez, hogy felkészüljünk a szemináriumi életre. Két hét elteltével a püspök Budapestre küldött, hogy a Központi Szemináriumban kezdjem el tanulmányaimat…

1956-ban a forradalmi eseményeket a budapesti szeminárium épületében éltem át. Ezeknek a napoknak külön története van. Épp egyhetes lelkigyakorlaton vettünk részt társaimmal, amit a forradalom miatt sem szakítottunk meg. Azonban volt egy próbariadó és mi a lelkigyakorlatos csendet megtartva vonultunk le az óvóhelyre, elpróbálva az evakuálást. A forradalom után, úgy tűnt, folytathatjuk teológiai tanulmányainkat. Kihirdették, hogy november negyedikén elkezdődhetnek az előadások, azonban helyettük a Budapest elleni támadás kezdődött el. Így tanulmányainkat csak februárban folytathattuk.

1957-ben újraindult a békepapi mozgalom. A következő évben minket, papnövendékeket is “meghívtak” ezekre a gyűlésekre, de sorozatosan nem mentünk el, ezért kizártak minket a szemináriumból. Mindössze két papnövendék maradhatott, mivel ők eljártak a gyűlésekre.

Egy hónap múlva a püspökök részben visszaküldték a papnövendékeket a szemináriumba. Én is köztük voltam. 1959-ben memorandumot készítettünk, és azt be is adtuk. Állami nyomásra a püspökök kérték, hogy vonjuk vissza: kikötötték, hogy aki aláírja a visszavonást, maradhat a szemináriumban. Mindössze tízen írták alá, közel hetvenen pedig ki lettek zárva, köztük én is. Akkor már diakónus voltam, és próbáltam elhelyezkedni egy budapesti gyárban, de nem vettek fel. Így máshol próbálkoztam. Salgótarjánba kerültem, ahol másfél évet töltöttem kántorként.

1960 nyarán titokban pappá szenteltek. A püspöktől nem kaptam kinevezést, mivel hivatalosan nem számíthattam papnak. 12 éven keresztül csak úgynevezett félegyházi állást kaphattam, vagyis kántorként, sekrestyésként, harangozóként szolgálhattam. Persze mellette volt lehetőségem misézni is.

1971-ben kaptam meg az első hivatalos kinevezésemet: mint mádi káplán szolgáltam egy évig. A további években káplánként szolgáltam még Sárospatakon, Sátoraljaújhelyen és Nyíregyházán is. 1979-ben lettem először plébános Nyírbogdányban. Másfél évig szolgáltam ott. 1981 és 1987 között Nyírszőlősön voltam plébános. Ebben az időben különböző helyeken kántorképzőben tanítottam. Elvégeztem a kántori továbbképző tanfolyamot is.

   – És a jezsuita renddel volt-e valamilyen kapcsolata?

– Természetesen. Papnövendék koromtól kezdve tartottam a renddel a kapcsolatot. 1981-ben kaphattam nyugati vízumot, így lehetőségem nyílt Kanadába utazni, ahol elvégeztem a 30 napos Szent Ignác-i lelkigyakorlatot. Ezek után, ha hiányosan is, de a jezsuita képzésem befejeződött. 1983-ban tehettem le a jezsuita rendben örökfogadalmamat.

   – A jezsuita rendhez való tartozását mikor vállalhatta hivatalosan is?

– A nyolcvanas években már nem vitték börtönbe a szerzeteseket. A szerzetesrendek létezése amolyan nyílt titok volt. Az állam nem merte elismerni létezésüket, azonban azt sem, hogy nem léteznek. Az ezüstmisémre 1985-ben jezsuita atyát hívtam meg ünnepi szónoknak. Így nyilvánvalóbbá vált, hogy én is jezsuita vagyok.

   – Mikor és hogyan jött a gondolat, hogy Béla atya Kárpátalján akar szolgálni?

– 1975-ben turistacsoporttal jártam először Kárpátalján. A nyolcvanas években folyamatosan tartottam a kapcsolatot két kárpátaljai pappal: Károlyi Lajos és Csáti József atyákkal. Nagyobb ünnepekkor kisegítettem Huszton, Visken, Técsőn. 1988-ban Károlyi atya aranymiséjén és a munkácsi búcsún is voltam. 1989-ben elkísértem Paskai László bíborost kárpátaljai körútjára. Ekkor született a megállapodás, hogy Magyarországról öt papot engednek ki Kárpátaljára missziós tevékenységre: három ferencest, egy domonkost és engem. Először Rahóra kerültem másfél évre, aztán tíz évig voltam ungvári plébános, jelenleg pedig beregszászi plébánosként szolgálok.

  – A sok nehézség, talán krízis ellenére is sikerült hűségesnek maradnia. Mi adott erőt a kitartáshoz, az úton maradáshoz?

– Az abbahagyás lehetősége mindig fennállt. Különösen azok számára, akik börtönbe kerültek. Ha megtagadják hivatásukat, kiengedték volna őket a börtönből és többé semmi gondjuk nem lett volna az állammal. A nehézségek a kezdetektől végigkísérték életemet. Már szinte természetessé vált, hogy vannak nehézségek. Úgy, ahogyan a háborúban is természetes a harcosnak, hogy lőnek és mindig veszély van. Akkoriban a papi hivatást választóknak komoly tanúságot kellett tenniük hitükről, hivatásukról. Csak elkötelezettek maradtak az Egyház szolgálatában, akik akár életük árán is kiálltak Isten mellett. Emlékszem, hétfőnként az állam emberei házkutatást végeztek a szemináriumban. Soha nem lehetett tudni, kinek a szobáját nézik át és milyen ürüggyel tartóztatják le. Bárki sorra kerülhetett.

A nehézségek, az állandó bizonytalanság már a szemináriumban edzetté tettek bennünket. A fegyelem, a kitartás, a bátorság és a hit, amivel felvérteztettünk, végig megtartott bennünket papi életünk során.

Bunda Szabolcs

Falra kapart ima egy Gestapo-börtönben

Hiszek a Napban, ha nem is
látom fényét!
Hiszek a Szeretetben, ha nem
is érzem sehol!
Hiszek az Istenben, akkor is, ha hallgat!