Boldog Georg Häfner

21

„Vannak Krisztusnak kevésbé ismert példamutató tanúságtevői is, akiket az egyház örömmel ajánl a hívek figyelmébe. Köszönetet mondunk az Úrnak, hogy nem hiányoznak egyházából a szent papok!” – mondta XVI. Benedek pápa Georg Häfner atya 2011. május 15-ei boldoggá avatása kapcsán.

Egyházunk mártírja 1900. október 19-én született Würzburgban egyszerű munkás szülők gyermekeként. Az 1910-1918-as években szülővárosában végezte el a középiskolát, miközben hűségesen látogatta a Himmelspforten kármelita kolostort. Korán felismerte papi hivatását. 1919-ben szülei lehetővé tették, hogy filozófiát és teológiát tanuljon a Würzburgi Egyetemen, amelyet 1924-ben fejezett be. Közben 1920-ban csatlakozott a Sarutlan Kármeliták Harmadik Rendjéhez, ahol az Aloysius nevet kapta. 1924. április 13-án szentelték pappá a würzburgi Szent Mihály-templomban.

Csendes ember volt, szerény és imádságos életet élt, lelkesen teljesítette papi szolgálatát és távol tartotta magát minden politizálástól. Elkötelezett lelkészként azonban óhatatlanul konfliktusba került a náci állammal, annak keresztény- és emberellenes ideológiájával.

Miután tíz éven át különböző plébániákon kápláni szolgálatot teljesített, 1934. november 12-én az Oberschwarzach-i Szent Péter és Pál templom plébánosává nevezték ki, ahol lelkesen bekapcsolódott az ifjúság nevelésébe. Mivel következetesen elutasította a náci ideológiát, a hitleri tisztelgést, sőt egyik prédikációjában „barna trágyabogárhoz” hasonlította a nemzetiszocialistákat, többször feljelentették és kihallgatták a Gestapónál. Végül megtiltották számára a hitoktatást, és azt csak titokban folytathatta, mégis oly eredményesen, hogy amikor 1938. június 15-én püspöke, Matthias Ehrenfried meglátogatta plébániáját, nagyon elégedett volt az ifjúság vallási ismereteivel.

Rendszeres üldözése 1941-ben vette kezdetét. Azon a nyáron egy haldokló beteghez hívták, aki a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt tagja volt, és régóta elfordult a katolikus egyháztól. Halálos ágyán azonban Georg atya segítségével rendezte érvénytelen házasságát, és szentségekben részesülve halt meg. A házasság rendezésének nyilatkozatát az atya a következő vasárnap a templomban, a hívek előtt is felolvasta, igazolva ezzel az egyházi temetést. Ezért a náci párt egy másik tagja feljelentette, és a Gestapo október 31-én letartóztatta. A hivatalos vád az volt ellene, hogy felzaklatta a lakosságot, visszaélt a papi hivatalával, gyengítette a „belső frontot”.

Az első hetekben Würzburgban tartották fogva, ahol kihallgatóinak ennyit mondott: „Számomra az volt a fontos, hogy a haldokló kibékült az egyházzal, és egyházi temetésben részesülhetett. Én csak a lelkipásztori feladatomat teljesítettem, és lelkiismeretem tiltotta volna, hogy másképp cselekedjek.” 1941. december 12-én bírósági végzés nélkül vitték Dachauba, a koncentrációs táborba.

Onnan írt levelei azt tanúsítják, hogy a kemény megpróbáltatások között teljesen Istenre bízta magát és az imából nyert erőt és vigaszt. Életcéljának itt is a szeretetet tekintette: felmutatni és azt másoknak ajándékozni. „Csak a Megváltó iskolájában lehet a szeretetet megtanulni, amely kiterjed az ellenségre is” – mondta. A szemtanúk elmondása szerint a táborban többször megverték, de mindig ezt ismételte: „Mindent Krisztus Királyért”.

A kemény fizikai munka, a kínzások és az alultápláltság mellett a jobb lábán kialakult gyulladás kezelésének hiánya miatt, valószínűleg vérmérgezésben, nagy kínok között halt meg 1942. augusztus 20-án. Utolsó szavai mégis ezek voltak: „Nem akarunk elítélni senkit, és nem érzünk haragot senkivel szemben. Csak jók akarunk lenni mindenkivel.”

A dachaui koncentrációs tábor papsága és a Würzburgi Egyházmegye papsága a háború után boldoggá avatását szorgalmazta. 2009-ben XVI. Benedek pápa hivatalosan mártírnak ismerte el.

Két évvel később, amikor Georg Häfnert szülővárosában, Würzburgban az oltár dicsőségére emelték, Angelo Amato bíboros így emlékezett meg róla: „A békés vallási ellenállás jelképe, aki sosem alacsonyodott le oda, hogy erőszakkal reagáljon az erőszakra. Ellenségeinek megbocsátással és imával válaszolt. Georg atya lelkes hitoktató volt, mindig elkötelezetten dolgozott a fiatalok képzésében. Életpéldája sokat taníthat a mai ember számára is; élete tanítás a keresztény lélekerőről – a bátor pap és plébános példája, aki hűséges marad szolgálatához, és az evangéliumi igazság védelmének szenteli magát még akkor is, ha üldözés és halál az ára.”

Összeállította: Riskó Marianna