Égszakadás, földindulás – avagy házassági tanmese

63

Ahogy ezt a cikket írom, ömlik az eső. Nemrég még szépen sütött a nap, aztán hirtelen leszakadt az ég. Persze gyűlt, gyűlt valahol a sok nedvesség, és aztán egyszer csak – látszólag minden előzmény nélkül – ránk ömlött az egész egy nagy viharban.

Éppen így van a házasságban is a konfliktusokkal, legalábbis a meg nem beszéltekkel. A sérelmek emléke, a neheztelő érzések, a ki nem mondott szavak gyűlnek, gyűlnek valahol, aztán – mint derült égből villámcsapás – egyszerre csak ránk szakad az ég. Társunkra öntjük a szívünket régóta rágó gondolatokat, a vádakat, a keserűséget – ő meg ránk az övét. A kapcsolatunk, a jól felépített közös életünk alapjaiban rázkódik meg.

Vasárnapi tanmese

Minden olyan ártatlanul kezdődött – a feleség nem varrta fel a férje ingére a gombot időben, az pedig nem tudta, mit vegyen fel a munkahelyi ünnepségen. Jó, hát sok volt a dolga az as.- szonynak, a gyerekek is betegek voltak, de azért mégis, már nem az első eset. Aztán a vasárnapi nadrágot sem vasalta ki szombaton, csak az utolsó pillanatban. Ráadásul a múlt héten nem vitte el a levált talpú cipőt a suszterhez, pedig megígérte. Még mindig itt porosodik a polcon. Most pedig tessék, már fél kettő, és sehol a vasárnapi ebéd. Történetünk hőse aznap kettőkor úgy ül le ebédelni, hogy fagyott a levegő körülötte, a felesége kerüli a tekintetét, csak annyit érez, hogy valami baj van.

Őt is rágja ám valami. Kora reggeltől késő estig megállás nélkül dolgozik – a gyerekek, a háztartás, a férje idős édesanyja, akinek ebédet kell vinni, ráadásul most itt vannak a hülye csirkék, mert a férjnek házi tojás kell ám, nem jó a piaci, mint másnak. És akkor hazajön a templomból, és leül újságot olvasni. A gyerekeket meg át kell öltöztetni, mielőtt megint összekoszolják az ünneplőjüket, közben gyorsan feltenni az ebédet, jaj, már megint sír valamelyik (nehogy már fölnézz az újságodból, hogy mi baja!), ezt így nem lehet bírni, hogy mindent egyvalaki végez ebben a házban, hát nem veszi észre, hogy én soha nem pihenek egy percet se, te jó ég, már megint fél kettő van, persze ez itt meg morog, hogy sehol az ebéd, segítene inkább valamit ő is…

Ebéd szavak nélkül, csak a gyerekek kérdeznek néha valamit. Mosogatás, elpakolás, még két kupac ruha, estefelé aztán a feleségnél elszakad a cérna. Veszekedés, sírás, kölcsönös vádak, előhozott sérelmek.

Mi lesz ennek a vége?

Az attól függ, hogyan állnak hozzá. Hogy mi fontos nekik: a kapcsolatuk vagy az igazuk. Lehet úgy is vége, hogy miután mindent egymás fejéhez vágtak és egy csöppet sem közeledtek az álláspontok, a férj elmegy tévézni, a feleség meg álomba sírja magát, mindegyik a maga igazának tudatában. Sajnálják magukat, tovább vádolják a másikat, és bár a gőzt egy időre kiengedték, az újra felgyűlik majd, és az ismétlődő viharok egyre jobban lerombolják a kapcsolatot, amíg az egészen tönkre nem megy.

De lehet úgy is vége, hogy veszekedés közben rájönnek, hogy mégiscsak nagyobb érték a házasságuk, mint az, hogy bebizonyítsák a másiknak, hogy az mennyit hibázott – és akkor megpróbálnak egy kicsit belehelyezkedni egymás helyzetébe. Bár ellenérzésekkel, de nyitott füllel meghallgatják, mit érez a másik. Megpróbálják megérteni egymás indítékait, sőt, változtatásokat is elhatároznak, aminek a lényege, hogy nem a másikon akarnak változtatni, hanem mindegyikük a saját viselkedésén, legalább egy kicsit. A férj vállalja, hogy legalább vasárnap délután közösen teszik rendbe a konyhát, a feleség pedig azt, hogy szombatonként estig rendbe hozza az ünneplő ruhákat.

Nagy megkönnyebbülés, meleg érzések egymás iránt – a kapcsolat megint egy új szintre lépett. Az őket összekötő kötélen csomó keletkezett – de ez egyben azt is jelenti, hogy rövidebb lett közöttük a távolság, közelebb kerültek egymáshoz!

Meg is lehet előzni a vihart?

Hát persze. Ahol megfelelő a klíma, ott nem alakulnak ki viharok. Csak ott, ahol túl sok minden felgyűlik. Viszont – ellentétben az időjárással – a házasságunk klímáján módunkban áll alakítani!

Nem kötelező hagynunk, hogy felgyűljenek a dolgok. Be lehet gyakorolni jó szokásokat, például, hogy ha bajom van a másikkal, azt még azelőtt közlöm vele, mielőtt felgyűlik bennem a gőz és elborítja a gondolataimat. Amikor már túl sok a rossz gondolat, és az érzelmek vették át az irányítást, akkor kontroll nélkül ömölhet ki a keserűség és nagy károkat okozhat a kapcsolatban. Menynyivel jobb a növényeknek a rendszeres, csendes eső, mint a hosszú, száraz időszakokat megszakító, törő-pusztító vihar!

Bár a bennünk feltörő érzésekről magukról nem tehetünk, arról már igen, hogy mit kezdünk velük. Érdemes egy kis távolságtartással megvizsgálni őket, mielőtt túl nagyra nőnek – és mederbe terelni az elfolyásukat, nehogy pusztító áradattá váljanak.

A rendszeres beszélgetés, az érzéseink kedves, kulturált formában való közlése, tehát a kommunikáció az, ami a házasság klímáját beszabályozza, ami nem engedi a hangulatot sem megfagyni, sem túlságosan felforrósodni. Ne várjuk, hogy a másik találja ki, mi lakik bennünk – hiszen nem láthatja! Ez a klímaszabályozó készülék nem kerül pénzbe, és mindenkinek a rendelkezésére áll – csak merjük kinyitni a csapot, és elmondani, ami bennünk van, amíg még szépen tudjuk.

Mire befejezem az írást, már süt a nap a felhők között. Valahol a távolban szivárvány ragyog, a remény jele. A reményé és a szövetségé, melyet újra és újra meg kell kötnünk házasságunkban, a Szentlélek segítségével.

Popovicsné Palojtay Márta