Életünk nagyböjtje

46

Egy bizonyos életszakaszról szeretnék beszélni, ami előbb vagy utóbb mindenki számára eljön. Lehet, hogy élete során többször is. Sokféleképpen emlegetjük : „Mély hullámvölgyben voltam”, „padlóra kerültem”, teljesen magamra maradtam”, „összeroppantam”, „nem tudtam, merre tovább”. Életünknek ez a nagyböjti időszaka válaszút is egyben – miénk a döntés, hogy elfogadjuk- e Isten szerető kezét, hogy átvezessen minket a nagyböjtből a Húsvét örömébe.

Azt kell, hogy állítsuk, hogy erre a nagyböjti – mondhatnánk, nagypénteki – élményre egyszerűen szükségünk van. Valahogy olyan az ember természete, hogy szereti maga irányítgatni a dolgokat, leginkább persze az életét. Isten talán elfér valahol az életünk peremén, feltéve, ha nem szól bele túlságosan a hétköznapjainkra. Nem elég neki a vasárnap?

Bizony, többnyire szükségünk van „életünk nagyböjtjére” ahhoz, hogy megértsük: nem Istennek van szüksége ránk, hanem nekünk Őrá. Elengedhetetlenül. Mint a levegőre, a vízre, a szeretetre.

Amikor megtapasztaljuk saját korlátainkat, amikor rádöbbenünk, hogy bárhogy kapálózunk, nem tudunk kikeveredni a gödörből, amelybe estünk, ez az élmény „ellát” minket annyi alázatossággal, hogy el tudjuk fogadni a felénk kinyújtott kezet. Lelki értelemben is elkezdünk végre felnőni – magunk mögött hagyva a kisgyerek „én, én egyedül!” dacosságát.

A mai embernek pedig de nagy kísértése az „én, egyedül!” Különösen igaz ez a nyugati, „jól működő” társadalmakban. Mindenre van megoldás.

Ön beteg lett? Remek orvosok és technika állnak a rendelkezésére. Elverte a jég a termést? Természetesen van biztosítás, kárpótoljuk. Hogy a házassága is tönkremenőben van? Kiváló pszichológusok tömege várja a klienseket. Méghogy a Jóisten? Hiszen mi magunk is megoldjuk, nem kell ehhez hókusz-pókusz! Pénz kérdése az egész. Bűnbánat?

Hiszen bűn sincs! Mindenki úgy él, ahogy jónak látja, végre felszabadultunk a korlátok alól. Nem kell nekünk Isten, köszönjük, jól megvagyunk nélküle is!

Hogy mennyire jól, arról azért sokat beszélnek a néma számok, a nyugati depresszió-statisztikák. Életünk nagyböjtje – de hát nevezzük végre nevén: a szenvedés – nem a könyörtelen Isten kitolása a védtelen emberrel. Ahogy az orvos sem kitolni akar a betegével, amikor fájdalmas operációval eltávolítja a gyulladt vakbelet, ami a páciens halálát okozhatná. A mi szerető Urunk látja, mire megyünk nélküle, és megengedi, hogy ezt mi is meglássuk. Elégtelenségünk, kevés-mivoltunk tudatában elgondolkodunk: mi a valóban fontos az életünkben, merre vannak az irányok, ki is az életünk Ura.

Sok-sok példát látni erre. A sikeres üzletemberét, akit súlyos betegsége ébresztett rá, hogy a családja ezerszer fontosabb, mint a munkája; a szülőkét, akik gyermekük betegsége alatt döbbennek rá, milyen nevetségesek és szomorúak a veszekedéseik; a fogyatékos gyermeket nevelőkét, akik megértették, hogy Isten nem a teljesítmény mértékével mér. Végül ilyenek a nagy bűnt elkövetők is, akik beismerték, hogy Isten irgalmasságára szorulnak, és felfedezték, hogy Ő nem érdemeink miatt szeret minket. Ők gyakran nagyobb szeretettel, bizalommal és hálával vannak Iránta, mint a „jó keresztények” – akik pedig szintén nem a maguk érdemeiért, hanem kizárólag Isten irgalmából élhetnek és üdvözülhetnek.

C. S. Lewis, a világhírű angol író meséjében szerepel a Rendes Ember, aki azért utasítja vissza a Mennyországot, mert képtelen elfogadni, hogy oda egy (már üdvözült) gyilkos kísérje be, aki ráadásul korábban a beosztottja volt…

Drága terhünk, szabad akaratunk nehézségeink közepette is a kezünkben van. Szabadságunkban áll elfogadni életünkben a mi szerető Urunk irányítását, de szabadok vagyunk arra is, hogy elutasítsuk őt. Nekem ő csak ne akarjon segíteni, hiszen lám, miatta kerültem ebbe a helyzetbe! Vagy legalábbis megakadályozhatta volna!

Lám, az ősi kísértés, a gőg most sem hagy békét nekünk. Dacolunk a Teremtővel, már megint jobban akarjuk tudni, mi a dolga. Elhisszük a kígyónak, hogy Isten irigységből nem enged enni a fáról, elhisszük neki, hogy nem akarta a boldogságunkat, azért sújtott szenvedéssel…

Vannak olyanok is, akik a mélyponton átadják ugyan a kormánykereket az Úrnak, de aztán, mikor már jobban vannak, visszaveszik. „Köszönöm, Uram, most már kiszállhatsz az életemből, már magam is elboldogulok a vezetéssel!” Jézus pedig sohasem ragaszkodott a pozíciókhoz…

Egy valamit fontos leszögeznünk: a szenvedés nem Istentől van. Tőle csak jó származik. De megengedi, a lelkünk üdvösségére. Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy ő nem nézi közönnyel szenvedéseinket. Olyannyira nem, hogy velünk, sőt, értünk és helyettünk szenvedett.

Ha elfogadjuk Őt vezetőnknek és társunknak életünk nagyböjtjében, akkor magával visz minket a nagyböjt kiteljesedésébe, ami a ragyogó, dicsőséges Húsvét. A Feltámadás.

Popovicsné Palojtay Márta