Erdélyi utazás

62

Ez év júliusában kilencen indultunk el (nagyszőlősi hittanosok), hogy megnézzük, felfedezzük Erdély Isten és ember által alkotott szépségeit, találkozzunk fiatalokkal és idősebbekkel, megismerkedjünk és együtt legyünk velük. Utunk tíz napig tartott, ezalatt nagyon sok helyen voltunk Szatmártól Kolozsvárig, volt olyan, hogy egy napon 2-3 helységben is megfordultunk. Itt mégsem útleírás következik. Szeretnék ebből a tíz napból kiragadni egy-két mozzanatot, ami bennem, valamiért, mélyen él még most is, ami nagyon megfogott, s talán érdekes lehet másoknak is. Sok szép élmény marad ki, s kimaradnak kedves emberek is ezáltal, de van valami, ami mindenütt egyformán fogadott minket. Bárhová is mentünk, megtapasztalhattuk, milyen is kedves vendégnek lenni, mindenütt nagyon nagy szeretettel fogadtak minket. S azt hiszem, mindannyiunk nevében írhatom, hogy sok-sok szeretettel gondolunk vissza mindazokra, akikkel találkoztunk, s mindenkitől volt mit tanulnunk, legyen az püspök vagy egyszerű pásztor.
Első napunk délutánján Szatmárra érkeztünk. Ott megkerestük Merk Mihály atyát a Szentlélekről elnevezett plébánián. Nem sokkal később megjöttek az ottani fiatalok, akik minden este imára gyülekeznek a templomban. Meglepő volt, hogy milyen sokan vannak. S mennek minden este, nem a kötelesség vagy a fegyelem szavára, hanem szívük szavára hallgatva. Jól érzik magukat, otthon vannak ott, abban a templomban, amelynek megépítésében nem kis részük volt. Csatlakoztunk hozzájuk, előkerültek a gitárok, énekeskönyvek, s nagyon jó érzés volt, hogy, bár elválaszt minket egy határ, mégis vannak közös dalaink, s öröm volt együtt énekelve dicsérni az Urat. Persze, voltak számunkra ismeretlen énekek is, de azokat ott helyben megpróbáltuk megtanulni egymástól. S az ott tanult két dal szinte himnuszává vált utunknak. íme az egyik: „Hol ketten vagy hárman az én nevemben találkoznak, velük vagyok én is…”
Következő napunkat egy közös ifjúsági misével kezdtük. Este pedig egy másik közösséggel ismerkedtünk meg Kaplonyban.
Utunk harmadik napján érkeztünk a Medve-barlanghoz. Addig s azután is láttunk csodálatos templomokat, építészeti remekműveket, ez azonban valami egészen más volt. Ilyet csak Ő tud alkotni. Lesétáltunk a föld alá, s egy cseppkőbarlangban találtuk magunkat. Szavakkal nem lehet igazán leírni a természetnek ezt a csodáját. Amikor ilyen természeti szépségeket lát az ember, valahogy közelebb érzi a Teremtőt (ott hangzott el közöttünk:— Ezt a templomot 0 építette), s ez az érzés utunk során többször hatalmába kerített minket.
Úgy általában minden napra megvolt a terv, mennyit kell utaznunk, hová kell elérnünk estig, s emiatt, sajnos, nem tudtunk mindenhová eljutni, illetve sehol nem tudtunk hosszabb időt tölteni. Mégis voltak olyan helyek, amelyek mellett nem tudtunk csak úgy elmenni. Ilyen volt Ady szülőháza Érmindszenten. Számomra valahol ott megállt az idő. Pedig látszólag csak egy ház, egy múzeum, valamikor évtizedekkel ezelőtt itt született, élt egy költő. Az egyszerűen berendezett házikóban a költő szobája, íróasztala, a falon egy-két költeménye van. Valami ott tartja az embert…
Egyik következő állomásunk volt – számomra talán a „leg” — Csíksomlyó, az ottani kegytemplom. Amikor párszáz kilométerre az otthonomtól úgy éreztem — ott hon vagyok. A templomban csend volt, Beültünk egy-egy padba (ez egyébként egész utunkra jellemző volt), külön-külön, hogy együtt lehessünk Vele. Majd egyenként fellépdeltünk a somlyói Szűzanyához, ott térdelve eltöltöttünk Vele egy kis időt. Nagyon jó volt hozzá hazaérkezni. Azt hiszem, senkit nem hagyott ez hidegen. Ott, akkor, senki nem nézte az óráját, hogy mennünk kell, senki nem sürgette a másikat. Ott béke van! Másnap visszatértünk ide. „Szívem csendben az Úrra figyel, ki segít.”
Azután továbbindultunk, magunk mögött hagyva a Szent Anna-tavat. Voltunk Korondon, megcsodáltuk az ottani kézművesek munkáit. Megnéztük a Gyilkos-tavat és a Békás -szorost.

S még egy állomás, amit megemlítenék, — Gyimes. A falu végén húzódik az ezeréves határ, ahová délután kisétáltunk. Egy fiatal káplán, Borka Ernő fogadott minket, s adott szállást a plébánián. Este sokat beszélgettünk vele az ottani emberekről, akiktől csak tanulni lehet. Tanulni, hogy hogyan gyakorolják és hogyan élik meg hitüket a legnagyobb egyszerűségben.
Úgy hiszem, a napot kezdő misét sem fogjuk elfelejteni, s talán nem véletlen, hogy az olvasmányban elhangzott ez a rész: „Nem keresem, ami nekem hasznos, hanem ami másoknak az, hogy üdvözüljenek…” (lKor 10.35)
Amikor hazaérkeztünk, valahogy nehéz volt elválni egymástól. Utunk befejezéseképpen bementünk egy rövid hálaadásra a ferences atyák kápolnájába.

Tegze Hajnalka
Nagyszőlős