Hétköznapi csodák

46

Múltkori felhívásunkra érkezett egy levél egy tanárnőtől, aki a következőket írta: “Nagyon szívesen olvasnék olyan eseményekről, amelyek valóban megtörténtek az emberekkel (s jó lenne, ha megírnák Önöknek), és amit csodának lehet nevezni, s amit, sajnos, észre sem veszünk, mert sokszor természetesnek találjuk.”

Olvasónk rögtön három történetet is küldött, melyeket saját életében tapasztalt meg. Ezeket olvashatjuk az alábbiakban.

Több mint húsz éve tanítok idegen nyelvet az iskolában. Az egyik órán egy 14-15 éves kislány, Julika, egész idő alatt nagyon csúnyán köhögött. Mivel nekem állandó problémám van a torkommal, nem bírtam, és elfelejtve, hogy pedagógus vagyok, nagyon mérgesen rászóltam: “Jaj, Julika, már teleköhögted az egész osztályt!” Egyszerre hideg, néma csend lett. Julika ráborult a padra és a sírástól dadogva, köhögve azt próbálta elmondani, hogy már bejárták az összes híres orvost, és nem csak Kárpátalján, de eddig eredménytelenül.

Régen észrevettem, hogy Julikának nagyon rekedt hangja van. Ennek a szép arcú, jól nevelt, jól tanuló kislánynak rosszabb volt a hangja, mint egy erős dohányosnak. Nagyon, de nagyon bántam, hogy úgy rászóltam. Legszívesebben én is elsírtam volna magam.

Ez szerdán történt. Otthon elmondtam, hogy viselkedtem az iskolában. Nem találtam a helyemet. Nem tudtam megnyugodni. Egyszer csak azt gondoltam, hogy csütörtökön úgyis velük van az első órám, elmegyünk és imádkozunk Julikáért, a javulásért. Hirtelen úgy éreztem, könnyebb lett a “teher”, megnyugodtam.

Az iskola, ahol dolgozom, nagyon közel van a római katolikus templomhoz. Az iskola ukrán nyelvű, de minden osztályban van néhány gyerek, aki beszél magyarul. Elmentünk a templomba, megkértem a gyerekeket, hogy aki ahogy tud, imádkozzunk Julikáért, vagy saját szavainkkal kérjünk neki javulást.

Másnap, pénteken, a szünetben beszaladt az osztályomba az egyik (magyarul beszélő) fiú, és rögtön azt mondta: “Antónia néni! Julikának már jó a hangja!” Erre én megint indulatosan: “Jaj, Gyuszi, hogy mondhatsz ilyet! Azt gondolod, hogy ukk – mukk – fukk, és a csoda megtörténik? Nem úgy van az!” De úgy látszik, én sem tudom pontosan, hogy történnek a csodák, mert utána bejöttek a gyerekek az órára, és Julikának gyönyörűen szép csengésű hangja volt, egyszer sem köhintett az óra alatt.

Elmentünk a kápolnába, hogy imával megköszönjük ezt a Jó Istennek. Örömmel láttam, hogy visszanyertem a gyerekek jóindulatát, már nem néztek rám olyan ellenségesen, mint azon a bizonyos szerdai napon.

Jó néhány év telt el azóta. Nemrég találkoztam Julikával az utcán, ő szólított meg. Szépen csengő hangján közölte, hogy nagyon örül a találkozásunknak. Kérdeztem, vannak- e problémái a torkával. Semmi. Minden rendben van.

Jó pár hónappal később apám, aki már elég idős volt, nagyon csúnya motorbalesetet szenvedett. Sok mindene eltört, és a lába olyan rossz állapotban volt, hogy az orvos azt mondta, hogy ha megműtik, akkor van remény, hogy mankóval tudni fog járni. Mindennap készültek a műtétre, de apám állapota olyan súlyos volt, hogy újra és újra elhalasztották.

Nagyon szomorúan ültem az órán az előző történetben említett gyerekekkel, és egyszer csak elcsukló hangon azt kértem tőlük, hogy jöjjenek velem és imádkozzanak apámért. A templom zárva volt, így a kápolnában ültünk és 10-15 percig csendben imádkoztunk (aki ahogy és amilyen nyelven tudott).

Másnap reggel, mint már egy hete, az iskola előtt bementem a kórházba, ahol közölték velem, hogy apámat megműtötték. Kevesebb mint egy év múlva apám már mankó nélkül járt. Ezt is a Jó Istennek köszönöm és a gyerekek imájának.

Elmondtam ezeket a történeteket egy kedves kollégámnak. Az ő alsó szemhéján egy nagy árpa volt, mióta ismerem. Ez a “szépséghibája” már olyan nagy volt, hogy nem csak neki, hanem annak is “szúrta a szemét”, aki vele beszélgetett. Szomorúan mondta el, hogy az orvos operációt javasolt, de ő fél ettől. Mondtam, hogy menjünk be a kápolnába és imádkozzunk. ő református, de szívesen jött velem. Leültünk és csendben, ki-ki a maga gondolataival, imáival foglalkozott.

Pár nap múlva találkoztunk. Nézek rá, és nem hiszek a szememnek: “Hol van az a göb?” Mosolyogva elmondta, hogy miután a kápolnában imádkoztunk, hazament, és egyszer csak viszketni kezdett a szeme. Odament a tükörhöz, és a szeme láttára esett le az a szúrós valami a szemhéjáról.

Szerintem ezek azok a csodák, amelyeket észre kell venni. Hiszem azt, hogy sok embernek van mit elmesélnie, és jó lenne, ha megírnák saját történetüket.

P. Antónia tanárnő

Köszönjük a beküldött történeteket Olvasónknak! Várjuk további leveleiket hasonló történetekkel, vagy olyanokkal, melyekben nem fordulnak elő ugyan csodás események, de mások épülésére szolgálhatnak. Így is segíthetünk egymásnak Isten iránti hitünk és bizalmunk növekedésében.

“Imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok, mert sokat megtehet az igaz ember állhatatos könyörgése.” (Jak 5,16)