„Hints meg engem izsóppal és megtisztulok, moss meg engem, és a hónál fehérebb leszek!”

80
Zsolt 51 (50), 9
 
Immár harmadik alkalommal tartottak lelkigyakorlatot olyan nők számára, akik abortuszon estek át és szenvednek az abortusz következményeitől. Ezek a következmények időzített bombára hasonlítanak, bármikor előjöhetnek, és nem tudni, mikor lépnek működésbe. Ha nem hatástalanítjuk időben ezt a bombát, akkor az élet bármelyik krízise felrobbantja és ennek komoly következményei lehetnek.

Este, amikor Szinyákra érkeztünk, a település gyönyörű volt: teljesen be volt havazva, mint a mesében. De ez a csend, a hideg, a fagy valamiképpen azoknak a nőknek a lelkére emlékeztetett, akik ide érkeztek. Kívülről minden szép, be van szórva hóval, de belülről csak jég, üresség, fájdalom, félelem, örökös bűntudat, semmi megbocsátás.

Tizenhat beteg lélek, akik mertek eljönni az akadályok ellenére, amelyek a családban, a munkahelyen adódtak, és nem állította meg őket sem a szégyen, sem a félelem az ismeretlen előtt, amelyek miatt sokan nem mernek eljönni. Úgy tűnik gyakran, mintha már minden elsimult volna és elfelejtődött volna.

Miért kell felbolygatni a múltat? És ha ott találkozom valamelyik ismerőssel? És ha valaki megtudja a bűnömet? És ha majd magamról kell mesélnem? Igen kevesen vannak, akiknek sikerül ellenállni ezeknek a gondolatoknak, amelyeket a Sátán küld állandóan, hogy senki ne menjen el egy olyan helyre, ahol Isten van, ahol a lélek megtalálja békéjét és nyugalmát, ahol meg tud bocsátani saját magának, és ahol megtapasztalja Isten végtelen irgalmát és szeretetét.

Vacsora után mindenki összegyűlt a szép társalgóban, s közben talán sokan feltették magukban a kérdést: „Vajon meg tud-e változni valami három nap alatt, amikor már 20-30 vagy egyeseknél 40 év alatt sem történt változás?” De már az első estén, miközben mesélték, hogy miért is jöttek el és honnan hallottak a lelkigyakorlatról, többen nagy hálát éreztek a Jóisten iránt azért, hogy eljöhettek. Érdekes, hogy minden résztvevőnél volt egy pillanat, amikor megértette, hogy el kell jönnie a lelkigyakorlatra, és eközben érezte, hogy a Jóisten annyira értékeli az ember szabadságát és döntését, hogy e nélkül a döntés nélkül semmi sem történik: sem jó, sem rossz.

Másnap már minden résztvevő ismerte egymást, úgy érezték magukat, mintha együtt utaznának valahová. És azután az idő olyan gyorsan repült, hogy észre se vették, és már indulni kellett hazafelé. Ez alatt a három nap alatt volt minden: együtt sírtunk, amikor aki akarta, elmesélte a nehéz, néha tragikus történetét, ezzel levéve lelkéről a hatalmas terheket és bátorítva ezzel a többieket is, hogy meséljenek magukról. A bizalom és a szeretet légköre uralkodott közöttünk, mindenki védve érezte magát, és tudták, hogy ott senki sem ítéli el őket.

Emellett sokat nevettünk, különösen a szünetekben, kirándulásokon, szép énekeket énekeltünk gitár kíséretével. Felejthetetlenek és különlegesek voltak a szentmisék, az imák, a szentségimádások, mert közelebb vittek az Úrhoz. Mindennap volt gyónási lehetőség.

Természetesen a diszkréció nem engedi meg nekünk, hogy részletesen beszámoljunk a lelkigyakorlatról, de ha valaki látta volna ezeket a nőket a harmadik napon, akkor azt gondolta volna, hogy ezek teljesen más emberek. Úgy tűnt, mintha külsőleg is megváltoztak volna, az arcuk ragyogott. Egymást megölelve búcsúztunk, mintha legjobb barátok lennénk. Az öröm könnyei hullottak a szemekből. Egyik a másik után köszönte meg Istennek, hogy idevezérelte őket. Voltak, akik csak a lelkigyakorlaton ismerték fel Istenben a Szerető Atyát. A legjobb az volt, hogy ezek a csodálatos asszonyok megtalálták méltóságukat, értéküket, meg tudtak bocsátani azért, ami valamikor történt.

Kibékültek saját magukkal, a meg nem született gyermekeikkel, meg tudtak bocsátani azoknak a személyeknek, akiknek közük volt a tragédiához.

Nyilván a megbocsátás nem jelenti a felejtést, de most már lehet élni és haladni előre. Az ember felszabadult, meggyógyult.

A seb, amely több éven át szenvedést okozott, begyógyult. Többen is kedvet kaptak ahhoz, hogy segítsenek az életvédelem ügyében. Szinte kivétel nélkül azt mondták, hogy békével, nyugalommal, szeretettel és örömmel a szívükben távoznak, és ezt szeretnék elvinni családjaikba.

Mint általában, a lelkigyakorlatot magyarországi szakemberek vezették: Kovács Ferenc diakónus és felesége, Mária. Ők nagyon egyszerű, de nagyon bölcs emberek, olyan különleges karizmával rendelkeznek, amely által szeretettel ajándékoznak meg mindenkit, akivel találkoznak. A szervezők is sokat fáradoztak, hogy a lelkigyakorlat szép legyen. A többit, a legfontosabbat a Szentlélek végezte, aki végig természetfeletti módon működött mindenkiben.

Amikor beültünk az autóbuszba, olyanok voltunk, mint a gyerekek: énekeltünk, nevettünk és örültünk az életnek. Kisütött a nap, és valamiért a hó is fehérebbnek tűnt. És újra minden olyan szép volt, mint a mesében, de ezúttal, mint egy szép mesében, amelynek jó vége van.

A szervezők
Ukránból fordította: Bundáné Fehér Rita