Karácsonyok hajdanán

50

Idősebbek visszaemlékezései 

Karácsony ünnepe csakúgy, mint rég, ma is átmelegíti az emberek szívét. De az idő múlásával a dolgok is, az emberek is változnak, így a karácsony megünneplése, a szokások, a hagyományok is megváltoztak vagy talán elhalványultak az évtizedek, évszázadok folyamán. Ahány ház, annyi szokás – nem kivétel ez alól a szenteste sem, amelynek menete meglehetősen eltérő az egyes családoknál. Olyan idős testvéreinket kerestem fel, akik a fiatalkori karácsonyi ünnepeikről, élményeikről meséltek. Elsőként Magyar Erzsébet beszámolóját olvashatjuk.

Szívesen emlékszem az 1943-as karácsonyra, családunk ekkor ünnepelt utoljára együtt, mert a későbbi években a háború szele szétszórt minket. A hagyomány szerint karácsonyra összejött az egész család. Négyen voltunk testvérek, a két bátyám is hazajött, akik Budapesten tanultak. Nekem, akkor még gyerekként, a karácsonyfát “a Jézuska hozta”. Az volt a szokás, hogy édesapánk december 24-én elvitt minket jó messzire szánkózni, és addig otthon feldíszítették a karácsonyfát, így, amikor hazaértünk, már ott csillogott díszeiben a szobában, és alatta ott voltak az ajándékok. Kinyílt a szobaajtó, szüleim vagy az idősebb testvéreim meggyújtották a gyertyákat, elénekeltük közösen a “Mennyből az angyal”-t, imádkoztunk, és végül megnéztük, mit “hozott” a Kis Jézus. Mindenki talált a fa alatt neki címzett ajándékot. Én voltam a családban a legkisebb, aminek ilyenkor nagyon örültem, hisz a legkisebb gyerek kapta a legtöbb ajándékot. Akkoriban többnyire saját készítésű ajándékot kaptunk szüléinktől. Mi lányok például édesanyánk által varrt babaruhákat kaptunk. Bár örültünk ezeknek az ajándékoknak, de nem az ajándékozásra volt fektetve a hangsúly, inkább a Megváltó születésének örömére.

Még karácsony délután kezdtek el járni házról házra a kántáló gyerekek. Énekeltek, szavaltak, betlehemes játékot játszottak. Akkoriban csak fiúk kántáltak és csak a kisebbek. Az idősebb fiúk csak karácsony másnapján mentek el ismerős családokhoz kántálni, vagy esetleg a lányhoz, akinek udvaroltak. Édesanyám az ünnepi vacsorához sütött-főzött egész nap. Szokás szerint bojtos étel készült a szentesti vacsorára, általában valami halétel. Az ünnepi vacsora után aztán közösen elindultunk a templomba éjféli szentmisére. Akkoriban az utcák még nem mindenhol, vagy egyáltalán nem voltak kivilágítva. Ezért apukám a lámpásával világított, amit nem is használt máskor, csak karácsony éjjel, templomba menet és jövet.

* * *

    1944-ben nagyon szegény karácsonyunk volt – emlékezik vissza egy másik olvasónk. – Édesanyám szerény vacsorát készített, és mivel nem tudtunk fenyőfát vásárolni, az oleanderfánkat öltöztettük fel karácsonyfa gyanánt. És mivel szaloncukrunk sem volt, régi szaloncukorpapírokba csomagoltunk száraz kenyérdarabkákat, azokat aggattuk fel különleges karácsonyfánkra.

Bármilyen nehéz időket is éltünk, mindig voltak kántáló gyerekek, akik házról házra jártak. Őket mindig megjutalmazták egy kis süteménnyel, édességgel vagy néhány fillérrel. Néhány ének- és versszövegre még ma is emlékszem azok közül, amelyeket előadtak.

Bunda Szabolcs