Ki vagyok én?

76

A személyazonosságunkra vonatkozó kérdést életünk során számtalanszor meg kell válaszolnunk. Mások is gyakran felteszik nekünk, de magunknak is újra meg újra választ kell adnunk rá. Amikor Keresztelő Jánostól érdeklődnek a farizeusok: „Ki vagy te?” – ő alázatban és igazságban megvallja, hogy nem ő a Megváltó, de a Megváltó útját készíti elő.

Az az ember valóban alázatos, aki tudja magáról, kicsoda ő, aki helyesen látja jó és rossz tulajdonságait, és egészséges kapcsolatban áll a többi emberrel – nem helyezi magát föléjük, de kisebbrendűnek sem érzi magát. Sokan csak felveszik az alázatosság köntösét, amely akár rejtett gőgöt is takarhat.

A keresztény, azaz krisztusi ember szavakkal, tettekkel igazolni tudja, ki ő. Miért van erre szükség? Mert az a feladatunk, hogy tanúságot tegyünk. A tanúságtétel pedig csak akkor hiteles, ha Krisztus-követő módon töltjük be azokat a szerepeket, feladatokat, amelyeket kaptunk.

Az első válasz a „Ki vagyok én?” kérdésre állapotbeli kötelességünkből fakad. Feleségként, férjként, szülőként és gyermekként, beosztottként és főnökként egyaránt tanúságot kell tennünk életünkkel. Sokan elbuknak itt. Hogyan tehetnék tanúságot Isten szeretetéről, ha házastársammal szeretetlenségben élek? Hogyan hirdethetem keresztényként Isten bocsánatát, ha állandó neheztelés él bennem anyósommal, menyemmel, testvéremmel vagy főnökömmel szemben?

A második válasz kapcsolatos ezzel. Ki vagyok én? – Ember, mégpedig bűnös ember. Erről is a hétköznapokban kell tanúságot tenni, amikor bevalljuk, hogy hibáztunk, hogy vétettünk a másik ember ellen. Ezt azonban nehezen ismerjük el. Van egy mondás: „A hátán hordja az ember a hibáit” – ezért nem látjuk a magunkéit, annál könnyebben a másét! Amikor védekezünk, a másik bűneit emlegetjük. Így mentegetjük magunkat. Szükségét érezzük, hogy bebizonyítsuk: a másik sem jobb nálam, sőt, rosszabb. Így próbáljuk „felemelni”, a másikhoz viszonyítva (sokszor hamisan) magunkat. Ám ne felejtsük, hogy az egyetlen mérce és az egyetlen bíró maga az Úr.

Ember voltomban ugyanakkor ott van az is, hogy a teremtés koronája vagyok, akiért Isten elküldte a Fiát. Isten gyermeke vagyok, meghívásom van az örök életre. Ez a felismerés nagy örömmel kell, hogy eltöltsön minket. Egészséges önbizalmat ad (hiszen Isten is bízik bennem), és lehetővé teszi, hogy ne mások viszonylatában lássam magamat, hanem az engem végtelenül szerető Isten szemével. Ebben segít, ha megpróbálom elképzelni, milyen tekintettel néz Jézus. Az Evangéliumban sok jelenet kezdődik úgy: „Jézus rátekintett”. Magamon érzem-e az Úr tekintetét, ahogy ránézett a gyógyulásra vágyó betegre, Mátéra, Zakeusra, a bűnös asszonyra? Jézus tekintete gyógyító tekintet.

Ki vagyok én? A harmadik válasz a címbéli kérdésre katolikus keresztény mivoltunk. Erről is naponta tanúságot teszünk, még ha közvetett módon is. Értékítéletünk, erkölcseink (nem lopunk a munkahelyről, nem nézünk meg akármilyen filmet, magazint, nem viszonozzuk rosszal a rosszat) mind arról beszélnek másoknak, hogy Krisztus jelen van az életünkben. Sajnos, sokszor az ő hiányáról „szólnak” a tetteink. Ilyenkor is tanúságot teszünk – de ez negatív tanúságtétel. Minden bizonnyal sokkal többen járnának templomba, ha azt látnák, amit az ősegyházban láttak a kívülállók: „Nézzétek, hogy szeretik egymást!”
Katolikus keresztényként nem lehet úgy élni, ha nem járulunk rendszeresen a szentségekhez. (Vagy – ha állapotunk ezt nem engedi – legalább vágyakoznunk kellene utána…) A bűnbánat szentsége és az Eucharisztia adja meg újra és újra az erőt, hogy ebben a feje tetejére állt világban is meg tudjunk állni, és pontosan lássuk, kik is vagyunk.

Kérdezzük meg magunktól mindennap: „Ki vagyok én?” Nagyon fontos magunkba tekinteni és elindulni a tanúságtétel útján. Utoljára Isten előtt teszik majd fel nekünk ezt a kérdést. Nem lenne jó, ha akkor kezdenénk gondolkozni rajta. Készülnünk kell a nagy találkozásra a mi szerető Atyánkkal.

PPM