KÖSZÖNETET MONDUNK ISTENNEK

72

A nagyszőlősi ferences atyák szervezésében évek óta nyaralhatnak gyerekek . Ebben az évben július 20-tól 25-ig egy beteg kislány édesapjával, 15 fogyatékos gyerek testvérével élvezhette a nyár, a szabadság, a játék, a kirándulás nyújtotta örömöket.
Hétfőn kezdtük a táborozást. A gyerekek először voltak együtt, közösségben, ezért az első napon inkább csak ismerkedtek, beszélgettek.
Másnap Munkácsra mentünk kirándulni. Megnéztük a munkácsi várat. Nem volt könnyű feladat fölmenni a legfelső szintre, hiszen a gyerekek többsége nem vagy csak segítséggel jár.
Itt mondok köszönetet mindenkinek, aki segítségünkre volt. Elsősorban egy Tatáról érkezett gyógypedagógus házaspárnak, a konyhán szorgoskodó két asszonynak, és annak a csoport hittanos fiatalnak, akik áldozatkészek voltak akár nyakukba venni és vinni a betegeket, hogy semmiről le ne maradjanak. Most felsorolhatnám mindnyájuk nevét, de, gondolom, fölösleges. Talán csak annyit írok, hogy köszönöm, hogy ott voltatok, köszönöm, hogy segítettetek, köszönöm, hogy volt szívetekben annyi szeretet, hogy odaadóan, fáradság nélkül dolgoztatok azon, hogy 16 gyerek, aki többnyire a négy fal közé van elzárva a „világ” sajnálkozó szeme elől, együtt lehetett, és örülhetett az életnek.
Szerdán a Tiszára mentünk, lubickoltunk, játszottunk. Este tábortüzet gyújtottunk, szalonnát sütöttünk, és közösen énekelgettünk. Elmúlt tíz óra is, mire villanyt lehetett oltani, végre elcsendesedtek, elaludtak a gyerekek.
Csütörtökön a szlatinai Sós-tóhoz kirándultunk. Örömmel fedezték fel a gyerekek, hogy a sós vízben könnyű a testük, és pont úgy tudnak úszkálni, lubickolni, mint egészséges társaik. A tó partján nem maradhattunk sokáig, mert tűzött a nap, és egyetlen fa nyújtott csak védelmet számunkra. így aztán autóbuszba szálltunk, és elindultunk Saján felé. Itt voltak árnyékot nyújtó, hatalmas fák, tisztás és nagyon finom ásványvíz, aminek hűsítő frissességével nem tudtunk betelni. A gyerekek azonnal játékba kezdtek, aki tehette, labdázott, aki nem, az zálogosdit játszott. Mikor a zálog kiváltására került a sor, akkor derült ki, milyen szívesen énekelnek, mesélnek, mondanak verset a gyerekek. Az egyik kislány, aki nem tud beszélni, rajzzal váltotta ki zálogát. Közben pattogott a tűz, készült a finom bográcsos. Vacsoráztunk, és már sötétedett, mire útnak indultunk hazafelé. Az úton kicsit elcsendesedett a társaság. Talán többen is arra gondoltunk, milyen nehéz lesz holnap elbúcsúzni egymástól, hogy talán legközelebb egy év múlva lehetünk újra így együtt.
Péntek reggel még kimentünk a Tisza partjára, játszottunk, pancsoltunk a vízben, aki nem volt hajlandó beljebb jönni, az egy tasak vizet kapott a nyakába, végül senki sem úszta meg szárazon, mindenki nevetett, bolondozott. Két óra lubickolás után sietnünk kellett vissza a táborba, és már kezdődött is a befejező mise, amit Tihamér atya tartott. A gyerekek bekapcsolódtak a misébe, és csodálatos volt az a Miatyánk, amely két nyelven szólt, magyarul és ukránul.
Most itt a cikk végén bevallom, hogy nem erőltettem, hogy ez egy hittantábor, attól féltem, hogy néhány szülő nem engedi el gyermekét, mert többségük ukrán és, természetesen, más vallású.
A mise után ajándékosztásra került sor, a rajzokért cserébe, amit már két napja készítgettek gondosan a résztvevők. Meglepetésként ért a rajzok különlegessége, hisz én úgy gondoltam, a kirándulásainkat fogják papírra vetni a gyerekek, ehelyett az egyik kisfiú rajza Jézust ábrázolta, ahogy a föld felett lebeg, egy kislány egy ferences atyát rajzolt, aki a fák alatt mosolyogva misézik, egy másik gyerek kereszt előtt álló leányt és fiút rajzolt, volt, aki templomot próbált papírra vetni.
Csodálkozva nézem még most is a rajzokat, és hálás szívvel mondok köszönetet a Jó Istennek azért, hogy köztünk volt, azért, hogy együtt lehettünk.

K.Kati