Legyetek az élet prófétái!

I. Katolikus Ifjúsági Találkozó, Munkács

Igen korán kellett kelniük azoknak a fiataloknak, akik Kárpátalja távolabbi részeiből indultak el május 18-án Munkácsra a katolikus ifjúsági találkozóra. Ennek ellenére senki sem bóbiskolt el Merk Mihály atya előadásai alatt, aki egyenest Erdélyből, Szatmárnémetiből érkezett hozzánk, hogy prédikációival lelkesítse az itteni fiatalságot. Segítségül magával hozta az ottani hittanos csoportját is, közülük többen a kiscsoportok vezetésében is részt vállaltak.
Kiscsoportvezetőkre nagy szükség is volt, mert a fiatalok csak jöttek, jöttek és jöttek, és a szervezők egyszerre csak azt vették észre, hogy elfogyott mind a négyszáz előkészített, nyakba akasztható névkártya a „Legyetek az élet prófétái” felirattal, és az újonnan érkezőknek, akiknek már nem jutott belőle, várniuk kellett, amíg az újabb adagot kinyomtatták. Ez pedig örvendetes dolog: jóval többen érkeztek a találkozóra, mint amennyire a legoptimistább szervezők számítottak.
Tele is lett a munkácsi templom az első előadás kezdetére. Merk atya a Krisztussal való találkozásról annak az embernek a lelkesedésével beszélt, aki valóban találkozott vele.
„Krisztus nélkül az ember csak bandukol az élet útján, hiányzik belőle az öröm. Ő azonban ekkor utánunk jön. Odaszegődik az ember mellé, mint egykor az emmauszi tanítványokhoz. Krisztus nélkül lehetsz szép, tehetséges, gazdag, feljuthatsz a csúcsra – de nem fogod érezni a szeretet. Egyedül maradsz.”
De hát hol lehet találkozni Vele? A Szentírásban, az Egyházban, az Oltáriszentségben, és talán, ami a legfontosabb: egymásban, a másik emberben.
Hiszen „amit egynek tesztek a legkisebbek közül, nekem teszitek” — mondja Jézus.
Itt Merk atya elmondott egy történetet is a cipészről, aki az Úr Jézust szerette volna vendégül látni, ám amikor Ő eljött hozzá koldus, szegény asszony és kisgyerek alakjában, nem ismerte föl Őt.
Az előadást rövid szünet, majd az első kiscsoportos beszélgetés követte. A csoporttagoknak először is meg kellett ismerkedniük egymással – a csoportok összeállítása ugyanis véletlenszerűen történt: ki-ki a nyakába akasztott kártya hátulján szereplő szám szerint került össze társaival. Ismerkedés után az előadás témájáról folyt a szó, már akiből folyt – általános tapasztalat volt ugyanis, hogy a csoporttagok egy részét nehéz volt rávenni arra, hogy bármiről is kifejtsék a véleményüket, gondolataikat, és általában ugyanaz a három-négy, esetleg több ember vitte a szót.
A 25 kiscsoport a templom minden sarkát és az iskola termeit is elfoglalta. Megpróbáltak úgy elhelyezkedni, hogy ne nagyon zavarják egymást. Mégis előfordult, hogy egyszerre három csoport „bemelegítő” éneklését lehetett hallani a templomban, természetesen, mindegyik mást énekelt.
A beszélgetés után Merk atya folytatta előadását. Ezúttal arról beszélt, honnan is meríthetünk erőt a tanúságtételre. Hiszen minden erőlködésünk hiábavaló, ha csak a saját erőnkre támaszkodunk. A bennünk működő igazi erő a Szentlélek, forrása pedig az imádság. így alakíthatjuk életünket Szent Benedek jelmondata szerint: „Imádkozzál és dolgozzál!” Merjük felvállalni a szeretetet! Tudjunk harcolni, küzdeni érte! Mint az a gyöngyvirág, amelyik szeptemberben nyílt ki egy építkezésről ottmaradt hulladékkupac tetején. Hónapokig küzdött a kövek között, és szeptemberre kiért a fényre – és kinyílt.
Az előadást újból kiscsoportokban beszéltük meg. Utána egyórányi szünetet tartottunk, hogy lelkünk után testünk táplálására is gondot fordíthassunk. Ebédre általában az otthonról hozott elemózsiát fogyasztották a találkozó résztvevői – kivéve a vendégeket és még néhány vezetőt, akiket az épülő püspökség udvarán egy hosszú, keskeny asztal mellett vendégül láttak a helybéliek. Az ebéd a „sok jó ember kis padon is elfér” gondolat jegyében zajlott le, és – nyilván a lelkinap áldásos hatásának következtében – olyan jó emberek gyűltek össze, hogy meglepően sokan elfértek az asztal két oldalán felállított padokon. (Talán ennek is köszönhető, hogy a napon lévők nem sültek egészen pirosra: beárnyékolták egymást.)
Ebéd után a Fórum keretében kérdéseket lehetett feltenni az előadónak és a találkozón jelenlévő atyáknak. Legtöbben előre, írásban adták be kérdésüket, közöttük olyanokat, mint „Hogyan döntötte el, hogy pap lesz? Van-e lélekvándorlás? Mennyire bűn a babona? Mit lehet tenni az olyan idősekkel, akik nem haladnak a korral, és rossz szemmel nézik az újításokat a liturgikus életben?” stb. Az atyák minden kérdésre válaszoltak, majd megkezdték a gyóntatást, így mindenkinek lehetősége nyílt arra, hogy megtisztult lélekkel vegyen részt a közös szentmisén. A nap folyamán az éneklést a nagyszőlősi, viski, técsői, bus-tyaházi gitáros fiatalok vezették. Mindenki megkapta a dalok szövegét, így bekapcsolódhatott az is, aki kevésbé ismerte az énekeket.
A szentmiséről – és a találkozóról általában – többen elmondták, mekkora megerősítést jelentett nekik az, hogy látták: nincsenek egyedül, léteznek még hasonló gondolkodású fiatalok, akik komolyan szeretnék venni kereszténységüket és magyarságukat akkor is, ha hazatérve maguk körül egészen mást látnak majd. Voltak, akik csak kíváncsiságból jöttek el, de egészen fellelkesülve indultak haza a prédikáció szavai után: „Mosolyogjatok, örüljetek az életnek! Találjátok meg mindenben az örömöt!”
A fiatalokkal teli templom látványa sokaknak olyan élmény volt, amilyenben nem nagyon volt még részük. Ha a lelki és szellemi töltést, amit a találkozón kaptunk, valóra tudjuk váltani a hétköznapokban – hacsak részben is – változni fog nemcsak a magunk, de a családunk, környezetünk és Kárpátalja élete is. Mert csak tartalmas egyéni életekkel, értelmes áldozatokkal, közös élményekkel, örömszerzésekkel válik elevenné egy közösség léte. És csak így. Ha mi is ezen munkálkodunk, mondhatjuk tiszta szívből: „Jöjjön el a Te országod !”

Palojtay Márta
Budapest