Mese – A jószívű óriás

69

Hol volt, hol nem volt, túl mindenen, élt egyszer egy óriás. Ez az óriás olyan hatalmas volt, hogy az erdő legmagasabb fája is csak a térdéig ért, feje pedig a felhőket súrolta, ám amilyen nagy és erős volt, épp olyan szelíd és jószívű.

Egy szép tavaszi napon, amikor lent üldögélt a folyóparton, kétségbeesett sírásra lett figyelmes. Felnézett, és egy kismadarat pillantott meg az egyik nagy fűzfa ágán.

– Hát te miért sírsz itt ilyen keservesen? – kérdezte tőle az óriás.

– A sas elragadta egyetlen fiókámat! – zokogta a kismadár. – Ki segít most, ki ad nekem erőt, hogy elviseljem ezt a csapást?

Az óriás elkomorodott. Felállt, az inge alá nyúlt. Amikor előhúzta a kezét, a tenyerében egy hatalmas, vörösen izzó szív lüktetett.

– Az én erőm a szívemben lakozik – mondta -, most megosztom veled ezt az erőt.

Azzal a kismadár felé nyújtotta a szívet. Az hozzásimult, érezte, ahogy valami melegség járja át a testét. Felröppent az óriás vállára. – Köszönöm neked! A te erőd most már az enyém is! – csivitelte hálásan, azzal elrepült az erdő irányába. Félútról még egyszer visszanézett az óriásra. “Milyen furcsa!” – gondolta – “Valahogy nagyobbnak tűnt az előbb.”

Az óriásnak ettől a naptól fogva rengeteg tennivalója akadt: az erdő összes állata hozzá jött el bánatával, hogy erőt merítsenek tőle a reménytelenségben. És ő adott mindenkinek.

Közben elmúlt a tavasz, majd a nyár. Őszre az óriás már épp csak elérte a legcsenevészebb fa legalsó ágát, de továbbra is odanyújtotta szívét minden rászorulónak. És eljött a tél…

Az óriás – aki most már akkora volt csak, mint egy nagyobbacska fűszál – az erdei úton sétált. Meg-megállt, néha szaggatott köhögés rázta meg a testét. “A végéhez közeledik az esztendő. Nemsokára újra eljön a tavasz, majd a nyár. De nekem nem lesz már több tavasz.” Idáig jutott gondolataiban, amikor egy csendesen pityergő kisleányt pillantott meg az út szélén.

– Miért sírsz, kisleány? – szólította meg. “Nini, egy manócska!” – csodálkozott a kisleány és abbahagyta a pityergést.

– Segíts rajtam! Mindenki csak engem bánt! Elfogyott az erőm! Az óriás elmosolyodott. Kinyújtotta tenyerét, amelyben ott feküdt egykor oly hatalmas szíve összeaszva, megfakulva. Már alig dobogott, csak néha futott át rajta egy-egy gyenge remegés.

– Hunyd be a szemed, és érintsd meg! – mondta a kislánynak.

Az lehajolt az óriáshoz. Becsukta a szemét, és megérintette a szívet. Az összerándult, majd felizzott. A kislány érezte, ahogy az ismeretlen erő átáramlik a testébe.

– Köszönöm, manócska! – suttogta halkan, és kinyitotta a szemét.

De az óriás addigra már eltűnt. Csak egy maréknyi szív alakú hamukupac maradt a helyén, amit a szél felkapott és szétszórt…

Elegendő 

A környéken nagy volt a szárazság. Az üde zöld mezők sárgák lettek, majd kiszáradtak. A bokrok és cserjék is elpusztultak. Hetek óta nem volt eső. A hajnali üdítő harmat is csak emlék volt. Az állatok is megsínylették; vagy elpusztultak, vagy elmenekültek, s aztán a sivatag melege végzett velük.

A szárazság egyre nagyobb méreteket öltött. A nagytörzsű fák levelei is sárgultak, pedig gyökereik nagyon mélyen lehatoltak a földbe A források helyett csak kavicsos medrek és kicserepesedett talaj maradt hátra.

Egyedül egy szál virág maradt életben. Létezését két csepp víznek köszönhette, mert mindennap, a magasból nedvesen tartotta alatta a földet.

A magasban levő hajszálnyi forrás kétségbe volt esve:

– Minden kiszáradt. Tehetetlen vagyok. Mit érek én azzal a két csepp vízzel?

Közelében terebélyes fa állt, mely hallotta a jajveszékelést. Ő is már csaknem kiszáradt. Összeszedte minden erejét és így szólt:

– Senki nem várja el tőled, hogy életre keltsd az egész oázist. Neked semmi más feladatod nincsen, csupán azt az egy virágot kell életben tartanod.

Bruno Ferrero