„Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad”

72

Interjú Fizer Jevhen újmiséssel

Majnek Antal püspök április 9-én szentelte pappá Fizer Jevhen diakónust a Szent Márton székesegyházban. Jevhen atya püspöke kérésére
évek óta szorgalmasan tanulja a magyar nyelvet, melyet mostanra szépen elsajátított. Diakónusi szolgálatát Munkácson töltötte, s magyarul is, ukránul is végezte feladatait, készülve papi életére, mely most elérkezett. Szentelése után egy héttel Tetjana Reshetar készített vele interjút.

–  Jevhen atya, kérem, beszéljen a hivatásáról!

–  Hálát adok az Istennek a papság ajándékáért, melyet teljességében fel sem tudok fogni. A papok gyakran beszélnek arról, hogy a papság ajándék, melyet teljes mértékben nem lehet megérteni, emberi ésszel fel nem fogható. Éppen ma van egy hete, hogy pappá szenteltek. De valójában azt, amit ez alatt a rövid idő alatt átéltem, hogy minden nap bemutattam a szentmisét, gyóntattam, ezt nem lehet szavakkal kifejezni, ez egy nagyon nagy öröm, mert azt érzem, hogy általam az Isten végtelen kegyelmet közvetít. Amikor ez tudatosul bennem, nagyon nagy örömöt érzek.

–  Mikor érezte meg az Isten hívását? Gyermekkorában vagy később?

–  Gyerekkoromban családom nem gyakorolta vallását, a családtagjaim közül senki sem járt templomba, legfeljebb húsvétra mentek el esetleg. Minden azzal kezdődött, hogy édesanyám beteg lett. Akkoriban kezdtek járni hozzánk a vincés nővérek, akik betegeket ápoltak, injekciót adtak be, és közben evangelizáltak. Ekkor találkoztam először az Istennel, habár akkor még nem ismertem Őt. Az első, amit rám „ragasztottak” a nővérek, az a rózsafüzér szeretete volt. Ez volt az első imádság, melyet megtanultam. Eleinte kicsit érthetetlen, nehéz és nagyon hosszú volt számomra. Azt hittem, hogy mind a négy rózsafüzért minden alkalommal el kell mondani. És mondtam. Érdekes, hogy az Isten nem azt nézi, hogyan végezzük az imát, hanem azt, hogy milyen szívvel tesszük. Részemről ez őszinte ima volt, bár talán sokszor nem helyesen végeztem. De az Isten elfogadta. És akkor kezdődött el a megtérésem. Abban az időszakban nem is gondoltam a papságra, de elkezdtem templomba járni. Naponta részt vettem a szentmisén és elkezdtem ministrálni. 2006. március 1-jén, két hónap szolgálat után megválasztottak főministránssá. Akkor gyóntam először Losák István atyánál, aki abban az időben plébániánkon szolgált. Nagycsütörtökön történt, azon a napon, amikor Jézus megalapította a papságot. Így kezdett el kibontakozni a hivatásom. Tizenegyedik osztályosként a papsághoz való viszonyom naponta változott: reggel az iskolában úgy gondoltam, hogy nem szeretnék pap lenni, este pedig, amikor szentmisére mentem, akkor minden vágyam a papság volt, azt éreztem hivatásomnak. Egyik nap
így gondoltam, másik nap úgy.

–  Voltak-e, akik segítették az útkeresésben?

–  A hivatásom fejlődésében nagy segítségemre volt Cecília, Zuzanna, Alžbeta és Joana nővér, akik a plébániánkon szolgáltak. Valóban az odaadás, az áldozatkészség, a szeretet, az imádság szeretetének, az Isten iránti szeretetnek a példáját láthattam bennük. Ez lenyűgözött. Az Isten valóban nekem küldte őket, hogy mellettem legyenek hivatásom születésénél és megtérésemnél. Sokat segített Nowak Robert atya is, aki 2005. és 2010. között szolgált nálunk Szolyván. Amikor a tizedik osztály második felében bejelentettem, hogy szemináriumba szeretnék menni, havonta egyszer találkoztunk: naplót írtam, feladatokat kaptam tőle, fel kellett jegyeznem, hogy megy az ima, hogyan végzem mindennapi feladataimat, hogyan tanulok. Majd a hónap végén elolvastam neki mindazt, amit leírtam. Így formálódott minden. A hivatás kialakulásánál nagyon fontos az emberek példája. Így vezetett engem az Isten útjain.

–  Hol végezte teológiai tanulmányait?

–  Gorodokban, Hmelnyick megyében (ez a világ legjobb szemináriuma). A legjobb az első év volt. Úgy gondolom, ez az év minden kispap számára emlékezetes. Ez egy nyugodtabb időszak, nincs túl sok óra és sokat dolgozunk közösen. Ez építette közösségünket. Sok lehetőségünk volt arra, hogy együtt játsszunk, sportoljunk. Ezt követően teltek az évek. Az elején valaki azt mondta nekem: „Nyolc év? Hogy fogod kibírni? Ez nagyon hosszú idő!” Én is hasonlóképpen gondoltam. Az orvosok is hat-hét évet tanulnak, mi meg nyolcat! De nem úgy történt, ahogyan képzeltük. Ez az idő olyan gyorsan elrohant, mint egy pillanat.

–  Tapasztalt valamilyen krízist ez alatt a nyolc év alatt?

–  Egyszer éltem át nehezebb időszakot a szemináriumi évek alatt. Másodévesként sárgaságom volt, ezért hosszabb ideig, kb. két hónapig otthon kellett maradnom. Ezalatt annyira hazaszoktam, annyira kötődtem az otthonomhoz, hogy nem akartam visszamenni. Ez fontos pillanat volt, elgondolkodtam a jövőmön. Sok minden eszembe jutott, de az Isten jobban tudja, mire van szükségem. És visszamentem. Nem is bántam meg a döntésemet. Hálás vagyok az Istennek, hogy komolyabb problémák nélkül tanulhattam a szemináriumban.

–  Volt-e példaképe a papság felé vezető úton?

–  A szemináriumban sok jó pásztor volt: a rektor, a lelki atyák, akiket gyakran láthattunk imádkozva a kápolnában. Ez nagyon jó, megerősíti a kispapok hitét, hihetővé teszi, hogy érdemes továbbmenni, hogy a papság nem egy egyszerű munka, hanem egy hivatás, egység Istennel, önmagunk odaadása Istennek.

–  Hogyan fogadták a döntését rokonai, barátai?

–  Mielőtt bejelentettem volna, hogy szemináriumba vonulok, senki sem ellenezte hivatásom alakulását. Úgy láttam, hogy poénnak tekintették a kívánságomat, s azt gondolták, hogy kis idő múlva majd meggondolom magam. Édesapám és testvérem is azt mondták, hogy ez az én életem, az én döntésem. Most pedig örülnek annak, hogy van egy pap a családban. A barátaim támogattak. Ez nagy segítség volt, mert a szolyvai plébániai fiatalok mindig nagy erőt jelentettek. A szeminárium előtti évben sok időt töltöttem a plébánián: este akár 11-12 óráig is ott maradtunk. Imádkoztunk, teáztunk, beszélgettünk, játszottunk. Ez volt a második otthonom. És most is az.

–  Van-e vagy volt-e valamilyen hobbija?

–  A legtöbb fiú híres focista akar lenni. Én is szerettem focizni, sokat játszottam, de nem kötődtem különösebben hozzá. A papnevelő intézetben is rendszeresen fociztunk, teniszeztünk. Bajnokságokat is szerveztünk, egyszer meg is nyertem egy teniszbajnokságot.
Amikor harmadéves lettem a szemináriumban, volt egy másik hobbim: az intézmény újságjának szerkesztője, majd főszerkesztője lettem. Ez a szolgálat nagyon tetszett. Szervezői munkából állt: összegyűjteni, összeállítani az anyagot, elküldeni, átnézni. Később ehhez a munkához kapcsolódott a szeminárium honlapjának elkészítése (wds-gorodok.com). Egyik kispaptársammal, Rosztiszlav Hrabovszkijjal, aki ma már diakónus, meggyőztük a rektor atyát, hogy az intézménynek szüksége van egy weboldalra. Akkoriban a szemináriumban még internet sem volt. A honlap elkészült, így az internetet is bevezették. Most utólag belegondolva rengeteg munka volt ezzel a honlappal, de megérte, és hála Istennek most is működik. Ez volt a hobbim kispapként: evangelizáció a médián keresztül.

–  Vett-e részt olyan találkozókon, zarándoklatokon, melyek hatással volt Önre?

–  Ami a zarándoklatokat illeti, a berdicsivi volt a nagyobb élmény számomra, de fontosak voltak az antalóci búcsúra való zarándoklások is. Voltam Medugorjéban is (egy hónapot töltöttem a Cenacolo közösségnél). A Munkácsi Egyházmegye ifjúsági találkozóit, versenyeit is szerettem. Ami leginkább megérintett: hogy sok fiatal összegyűlt, ami azt bizonyította számomra, hogy a mi Egyházunk élő Egyház! Élő egyház, ahol vannak fiatalok is, ahol énekelnek, táncolnak. Ez volt a legemlékezetesebb, de ez egyúttal feladat is számomra a jövőre nézve: többet foglalkozni a fiatalokkal.

–  Milyen feladatot kapott most, szentelése után? Hogyan látja a jövőjét?

–  Két hónapra Magyarországra utazom, hogy tökéletesítsem a nyelvtudásomat. Sosem képzeltem el előre, hogy milyen lesz a papságom, erre tanított a lelkiatyám. Azt mondta, hogy bízni kell az Istenben, nem azon kell töprengeni, hogy mit fogok majd tenni, hogyan fogom azt tenni. Mindent oda kell adni Istennek, amit kér tőlem, azt kell tennem, mert ha előre megtervezem, akkor mit hagyok meg Istennek? A szentelés pillanatában Isten kegyelmet adott az egész szolgálatomra, ezért konkrét dolgokat nem tervezek.

–  A magyarországi tanulmányokon kívül milyen feladatokkal bízta meg a püspök atya?

–  Tudtommal augusztustól plébániára kerülök. Nem tudom, hova, de ebben is Isten akaratára akarok hagyatkozni, az Ő akaratát szeretném teljesíteni, és azon a helyen szeretnék lenni, melyet Ő készített számomra.

–  Mit választott jelmondatnak az újmisés szentképre, és miért éppen azt?

–  Az elsőmisés szentképemre Szent Pál szavait írtam: „Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad” (Fil 4, 13). Erre egész életemben emlékezni szeretnék. Eszerint szeretném leélni a papi életemet. Hogy csak Benne, vagyis Istenben éljek. És ezért azt kívánom mindenkinek, különösen a fiataloknak, akik hivatásukon gondolkodnak, hogy ne féljenek. A fiatalok sokszor félnek, amikor hivatásukról van szó. Ezeket a kérdéseket teszik fel: „Jó lesz-e úgy? Hogyan lesz? Képes leszek-e rá?” Igen, képes leszel rá! Ha szeretnéd, és ha Isten is szeretné, akkor képes leszel rá. Istenben mindenki képes lesz rá. Csak az Ő segítségével és kegyelmével történhetnek nagy dolgok. De ezt mindenkinek személyesen kell átélnie. Amit én átéltem, az az én tapasztalatom. Minden embernek személyesen kell találkoznia az Istennel. Éppen az ilyen találkozások alkalmával születnek a papi és szerzetesi hivatások. Ezért mindenkinek kívánok bátorságot, hogy előre haladjon és ne féljen. Szent II. János Pál pápa mindig azt mondta: „Ne féljetek megnyitni az ajtót Krisztus előtt!” Egy mondatot idézek az újmisémen elhangzott prédikációból is: „A 21. században nehéz papnak lenni, de a 21. században
érdemes azzá lenni”. Ezt ismételgetem magamnak, hogy érdemes, mert vannak, akiknek szükségük van papra, akik várják a papot. A Munkácsi Egyházmegyében konkrétan is nagyon nagy szükség van a szolgálatra, mert kevés a pap, ezért biztos vagyok abban, hogy az Isten hív, sokakat hív. Ne féljünk!

Kedves olvasók, kérem, hogy imádkozzanak értem és minden paptestvéremért, különösen a saját plébánosukért, mert ez valóban nagyon fontos!

Az interjút készítette: Tetjana Reshetar
Fordította: Bundáné Fehér Rita