Mindenszentek ünnepe és Halottak napja mi a különbség?

55

November 1. Mindenszentek ünnepe

Mindenszentek főünnepe méltatlanul össze van keverve a Halottak napjával.

Ennek az ünnepnek a temetőhöz és a halottakhoz semmi köze sincs. A holtakra, a halálra másnap, november 2-án emlékezünk, Halottak napján.

A mai ünnep célja, hogy az összes szentet – nemcsak azokat, akiket az Egyház külön szentnek nyilvánított – egy közös napon ünnepeljük. Az ünnepi mise könyörgése ki is nyilvánítja: “Mindenható örök Isten, ki megadtad nekünk, hogy egy napon ünnepelhessük minden szented dicsőségét, arra kérünk, hogy sokszoros közbenjárásukra bőven áraszd reánk irgalmasságodat!”

A mai napon azokat a szenteket – minden szentet – ünnepeljük, akik eljutottak életük és minden emberi élet végső céljára, az örök boldogságra, Isten örök Országába. Azokra az emberekre emlékezünk, akik megmutatták az utat, hogy igenis el lehet jutni az örök életre a Krisztus által meghirdetett élettel, s egyáltalán az hirdetik, hogy a halál után van folytatás; sokkal szebb, mint amire legmerészebb álmainkban is gondolni mernénk.

A mai ünnep üzenete pedig az, hogy szenteknek kell lennünk, hogy eljussunk Isten örök Országába.

“Santo subito” – “Azonnal szent” – olvashattuk a transzparenseken és a plakátokon Rómában, a Szent Péter téren, II. János Pál pápa temetésekor. Sokan így fejezték ki meggyőződésüket az elhunyt pápáról, aki igazi példakép volt a püspökök és a papok, a világi hívek, a fiatalok és az idősek számára.

Sokan úgy gondolják, hogy az életszentség a papoknak és a szerzeteseknek van fenntartva, akik egész életüket Istennek, Isten szolgálatának szentelték.

Ez tévedés, mert az életszentségre minden megkeresztelt ember meg van híva – legyen az pap, vagy egyszerű kétkezi munkás. Nemcsak a papok, szerzetesek lehetnek tehát szentek, hanem számunkra névtelen keresztények milliói, akik azonban nem névtelenek Isten előtt, mert csendesen és hűségesen élték keresztény hitüket.

Ne gondoljuk, hogy azok a szentek, akik szentnek születtek, és jóságukat sikerült életük végéig megőrizniük. Senki nem születik szentnek, hanem azzá alakítja magát. A szent olyan ember, aki mindig tud újrakezdeni, Isten kegyelmével legyőzi emberi gyengeségeit, és mindig Isten kedvében szeretne járni, állandóan az ég felé törekszik. A szentek azok, akik vállalják a szegénységet, tudnak sírni, megőrzik szelídségüket és az igazság után vágyakoznak, akik tudnak irgalmasak lenni, tiszta szívvel keresik Istent, a békességre törekszenek és elviselik a megaláztatásokat és az üldözéseket is. A szenteké a mennyek országa.

Mi is lehetünk tehát szentek, sőt szenteknek kell lennünk, máskülönben nem jutunk el Isten örök Országába. Ebben példaképeink és segítőink a szentek. Példaképeink azok, akiknek életét feljegyezték, s az Egyház biztos módon tartja számon őket az üdvözültek között. Segítőink, mert közbenjárásukkal segítenek minket, a küzdő Egyházat az élet rögös útján. Csak egy a fontos, hogy akarjunk szentek lenni és kérjük az ő közbenjárásukat, mert Isten világában szabad akaratunké az első szó.

II. János Pál pápa gyakran mondta, főként a fiataloknak: “Ne féljetek attól, hogy az új évezred szentjeivé váljatok!” A szentek nem állnak messze tőlünk, Isten segítségével mindannyian képesek vagyunk arra, amit ők tettek! Csak annyi kell, hogy teljes szívünkből szeressük Istent, komolyan elkötelezzük magunkat a keresztény életre, következetesen valljuk meg hitünket, legyünk nagylelkűek testvéreink szolgálatában, tevékenyen vegyünk részt az Egyház életében és küldetésében, s ezen életprogram megvalósításához merítsünk erőt Isten Igéjének hallgatásából és a szentségekből, különösen is az Eucharisztiából és a bűnbocsánatból. Mi is megtehetjük azt, amit a szentek megvalósítottak!

November 2. Halottak napja

Halottak napját november 2-án 998 óta tartja meg az Egyház. Szent Odiló clunyi apát (962-1048) ezt az emléknapot a Cluny anyaház alá tartozó minden bencés házban bevezette. Ez a rendelete (998) mindmáig fennmaradt. Hamarosan pedig a bencés renden kívül is megünnepelték, a 14. századtól Róma is átvette.

Ez az ünnep összefügg azzal a századvégi szorongásos hangulattal, mely 1000-re a világvégét várta. Ilyen elképzelések mellett igyekeztek a halottakkal “jóban lenni”, az elhunytak szellemeivel jó barátságba kerülni.

A sírokon gyertyát gyújtottak, hogy “szegény, fázós lelkek annak fényénél melengethessék magukat”.

Erre a napra nem a halottaknak van szükségük, hanem nekünk, itt zarándokló embereknek. A temetési szertartás sem a halottnak szól, hanem az élőknek. Akik már átléptek ezen a titokzatos küszöbön, mindent jobban tudnak, mint mi, hiszen színről színre látják Istent.

Ilyenkor sokunkban motoszkál a kérdés, hogy valójában mit csinálnak a halottak.

Különös nap ez a mai. Ilyenkor hívő és hitetlen megfordul a temetőben. Ezen a napon mindenki találkozik valahogy a halállal: a gyermek, aki legtöbbször csak azt veszi észre a mai napból, hogy gyertyákat kell gyújtani a síroknál, a fiatal, aki közömbösen és unottan van jelen, de valami fojtogatót ő is érez a levegőben, hiszen illetlen ilyenkor hangoskodni a temetőben. Találkozik az élet delén túl lévő ember, aki ezen a napon felidézi elhunyt hozzátartozóit. S találkozik az idős ember, aki egyre közelebb érzi magához a halál jeges leheletét.

Halál. Fogyasztói társadalmunkban nem illik szóba hozni a szenvedéssel, halállal kapcsolatos dolgokat. Ha mégis a halálról kényszerülünk beszélni, akkor legfeljebb általánosságban ennyit mondunk: az ember meghal. Az ember, de sosem én, s voltaképp a halált olyan dologgá szelídítjük, amely senkihez sem tartozik. Menekülünk az igazság kimondása elől, hogy az ember halálra születik.

A halállal szemben nincs menekülés: mindannyiunkat utolér előbb vagy utóbb.

A halállal kapcsolatban két út tárul fel. Az egyik az, amelyik sehová sem vezet, csak a megsemmisülés sötét, feneketlen szakadékába. A mai, modernnek nevezett társadalmak ezen az úton járnak, amelyre méltán használhatjuk a halál kultúrája elnevezést. Hiszen a mindenáron való evilági érvényesülés a halál utáni élet totális tagadásából fakad. De létezik egy másik út a halállal kapcsolatban. Akik ezen az úton járnak, egyfajta módon hitet tesznek amellett, hogy valaminek lennie kell a halál után.

Az ember Isten képmására van teremtve, s ezáltal belé van oltva a halhatatlanság csírája. Ezért van folytatás a halál után.

Isten megtestesült Jézus Krisztusban, magára vette emberi természetünket, s halála után feltámadt, elsőként a halottak közül, hogy majd mi is mindannyian – hívők és hitetlenek egyaránt – feltámadjunk.

Ez a kereszténység lényege, amire azt mondta Szent Pál: “Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem.” A mai nap kérlelhetetlenül szembesít a halállal és a feltámadással. A kérdést neked kell eldöntened: te melyik utat választod? Azt, amely a semmibe, a halál kultúrájába torkollik, vagy azt, mely hisz a feltámadásban és az örök életre vezet? A kérdést neked kell megválaszolnod, hogy milyen hittel léped át a temetők kapuját, melyre az van felírva: Feltámadunk!

A halállal és a feltámadással való szembenézés számvetés egész életünkkel. Nem elég elhinni, hogy van Isten, aki értelmet adhat további életednek ha rábízod magad, hanem úgy is kell élni.

“Ma tanúul hívom ellenetek az eget és a földet: életet és halált, áldást és átkot tártam a szemetek elé. Így hát válaszd az életet, hogy te is, utódaid is életben maradjatok!”

Lengyel Donát OFM