„Sok falut szinte újból kell építeni…”

636

Beszélgetés Varga Gézával, a horvátországi magyar ajkú katolikusok helynökével

Gyakran panaszkodunk egyre romló gazdasági helyzetünkre, kemény sorsunkra, nincstelenségünkre, emlegetjük a szép múltat, „amikor még minden volt”, vegyítve a keserű jelennel, a mindennapi megélhetésért, a betevő falatért folyó harccal. Azért legtöbbünknek van tető a feje felett, és néhány emberi lény a környezetünkben, akikkel megoszthatjuk problémáinkat. Horvátországban ezt – azok közül, akik életben maradtak – nem mindenki mondhatja el magáról.
1998. augusztus 2. és 1. között rendezték meg Pannonhalmán, immár másodízben, a határon túli magyar tévések, rádiósok, újságírók találkozóját. Itt ismerkedtem meg Varga Géza atyával, a horvátországi magyar ajkú katolikus hívek helynökével. Az alábbiakban egy – a djakovói és szerémségi püspökség által kiadott – dokumentum jellegű helyzetképet olvashatnak, majd interjút Géza atyával.

„Mint a djakovói egyházmegyében a magyar ajkú katolikus hívek számára kinevezett helynök, szeretném felhívni figyelmüket a katolikus közösségek helyzetére a djakovói egyházmegyében. Mint már ismeretes, az 1991-ben kiütött háborús események alkalmával a djakovói egyházmegyét súlyos károk érték: feldúlt falvak és templomok, a menekültek és az elűzöttek tízezrei, kik részben Magyarországon találtak menedéket, voltak az ellenségeskedések következményei. Még a püspökség Szerbiához eső részében is, ahol nem voltak harci események, sok horvát nemzetiségű család – a tarthatatlan helyzet miatt – kénytelen volt otthagyni lakhelyét. Ezáltal a Szerbiához eső Szerémségben a katolikus hívek száma nyolcvanezerről körülbelül húszezerre apadt le. A Horvátországhoz eső szerémségi rész, valamint Kelet-Szlavónia és a baranyai háromszög 1991-től szerb megszállás alatt volt 1998. január 15-ig. A horvát lakosság nagy része, körülbelül százhúszezer lélek, vagy elmenekült, vagy ki lett űzve. A magyar ajkú lakosság, úgy a református vallásúak, mint a katolikusok – legnagyobb részt, körülbelül 30 településen, ezen a területen élt vagy él – egy része szintén elmenekült, főleg a fiatalabb korosztály, nehogy a megszálló hatóságok a katonaságba sorozzák be.
A megszállás alatt súlyos károk érték a településeket, főleg Kelet-Szlavóniában és a szerémségi részeken. Egyes falvak teljesen le lettek rombolva, míg a többiekben a házak nagy része ki lett fosztva vagy erősen megrongálva. Ez a sors érte a templomokat is. Ami a magyar ajkú katolikus hívek templomait illeti, a helyzet a következő: lerombolva vagy felgyújtva a következő templomok vannak: Újbezdánban, Csákovászon, Antonovászon, Dárdán, Bélmonostoron. Kifosztva és megrongálva: Kórógyon, Dájhegyen és Belyjén. Részben kifosztva és megrongálva: Karancson, Nagybodolyán, Darázson. A református templomok közül három lett súlyosan megrongálva: Szentlászlón, Kórógyon és Belyjén, míg Laskon az orgona lett felgyújtva. A horvát ajkú katolikus hívek falvaiban 12 templom van lerombolva, 25 pedig erősen megrongálva.
A horvát közigazgatás visszaálltával elindult a megújulás és az elmenekült lakosság visszatérése, ami nagy terheket ró a hatóságokra és a lakosságra.
– Géza atya, hogyan halad az újjáépítés odahaza, és önnek, mint a magyar ajkú katolikusok helynökének Horvátországban, mi a feladata?
– Az én feladatom az, hogy ellássam a magyar közösségeket a szükséges liturgikus könyvekkel, elősegítsem, részben
összeköttetéseim által, a templomok javítását, és tartsam a lelket a hívekben. Igyekeztem beszerezni, főleg Magyarországról, az említett könyveket, liturgikus ruhákat, kellékeket a templomokba. Fontos cél a fiatalok közösségekbe szervezése, a velük, az anyaországgal való, illetve az egymás közötti kapcsolattartás. Ezért jöttünk erre a találkozóra, hiszen az ifjúság, sőt, a felnőtt lakosság is majdnem nyolc évig el volt zárva külföldtől, s az országon belüli magyarlakta régiók érintkezése is nagyon problémás volt. Azelőtt, még a békeidőkben, a régi Jugoszlávia fennállása alatt a baranyaiak főleg a bácskaiakkal tartották a kapcsolatot: onnan kapták a magyar nyelvű sajtót, könyveket, sokan ott végezték iskoláikat – Szabadkán, Újvidéken.
Nagyon lassan, de azért minden újraindul: mára Baranyában már négy magyar tannyelvű nyolcosztályos iskola működik. A probléma az, hogy kevés a gyerek, mert a lakosság még nem tért vissza. Van olyan helység, ahol az azelőtti 120-150 gyerek helyett most csak 20-30 látogatja a tanintézményt. A családok hazatelepedését az is akadályozza, hogy sokuknak nincs hová visszatérni: házuk romokban áll, amennyiben pedig ép – az esetek nagy többségében menekült szerbek költöztek bele. Úgy gondolom, beletelik még 3-4 év, mire valamelyest rendeződik a helyzet. Keményen kell küzdenünk, de a horvát menekültek száma még nagyobb, s így helyzetük is rosszabb, mint a miénk: a szerémi és a kelet-szlavóniai területekről 120 ezer ember vált üldözötté a háború által.
Sok falut szinte újból kell építeni, le vannak rombolva teljesen. Szentlászlón például nincs egy ép ház sem, hasonló a helyzet Kórógyon és Harasztin, valamint a Száva-parti településeken is.
– Hány pap látja el a híveket?
– Hárman vagyunk, akik magyarul beszélünk. De külön említést érdemelnek azok a horvát papok, akiknek a hitközségében sok magyar anyanyelvű van: ezek az atyák, többen is, annyira elsajátították nyelvünket, hogy magyarul vezetik a liturgiát. Igaz, hogy pont a nyelvi nehézségek miatt a prédikációt ritkán mondják magyarul; azokon a helyeken, ahol a lelkipásztor egyáltalán nem tud magyarul olvasni, a hívek legalább az énekeket anyanyelven éneklik el. Vannak olyan érdekes esetek is, amikor az illető atya horvátul mondja az üdvözlő szavakat, amire a nép magyarul válaszol.
– Milyen településeket lát el a djakovói püspökség?
– A djakovói püspökség most két részre van osztva: az egyik rész Szerbiához tartozik – oda, sajnos, még nem jutottam be, főleg a bácskai magyar papok viselik gondját az ottani hat magyar településnek; a másik a szlavóniai és a baranyai rész – itt 16 magyar település van, de magyarok, kisebbségben, több településen is élnek. Ezeken a helyeken igen erős az asszimiláció, a fiatalok hamar átveszik a szlovák nyelvet. Az anyanyelv megőrzésében sokat segít a média: azokon a helyeken, ahol esetleg nincs iskola, ott a magyar tévé ill. rádió adásai veszik át valamelyest a nyelvtanár szerepét.
– Van-e valamilyen adat arról, mennyien maradtak a magyarok e részeken?
– A „régi időkben” a horvátországi területen körülbelül 120 ezer magyar élt, mára, főleg a baranyai területen, mintegy 30 ezren maradtak – fele katolikus, fele református; sokan telepedtek le a háború után Magyarországon, és valószínűleg nem készülnek hazatérni.
– Ha van, akkor milyen a kapcsolat a hívek, az egyházközségek között?
– Sajnos, kevesen vagyunk, s ha valakinek akad egy kis szabad ideje, akkor igyekszik haza, hogy újjáépítse, ami le van rombolva, rendezze az életét. Hosszabb távú és messzebbre nyúló kapcsolatokat még igen nehéz kiépíteni. De nem mi vagyunk a fő tervező és építő, hanem Isten -Ő a háborúban sem hagyott el, mindig velünk van.
– Köszönöm a beszélgetést, és ígérem, hogy Kárpátalján is imádkoznak majd Önökért.

Bekecs József

Előző cikkKaritászosok lelkigyakorlata
Következő cikkA ZSIDÓSÁGGAL VALÓ VALIÁSI KAPCSOLATOK BIZOTTSÁGA: