Szent Kristóf

64

Kristóf, a tizennégy segítő szent egyike a népies vallásosság talán legnépszerűbb alakja. Számos legendája azt sugallja, hogy ne csak keressük, hanem, ha megtaláltuk, szívünkben hordozzuk Jézust.

Szentünk élettörténetének „aranyos-legenda” változata Kristófot kánaánita óriásnak írja le (állítólag 12 könyök magas volt, több mint 6 méter). A pogány Kristóf igen büszke volt daliás termetére, karja erejére, s úgy érezte, nem szolgálhat akárkit ilyen adottságokkal: gazdaként kijár neki a világ leghatalmasabb uralkodója. Vándorútra kelt tehát, hogy megkeresse. Első gazdája egy hatalmas és keresztény király volt, aki örömmel fogadta szolgálatába az óriást. Egyik alkalommal egy énekmondó a király előtt gyakran emlegette az ördög nevét, és a király mindannyiszor keresztet vetett.

Látva ezt Kristóf igen elcsodálkozott, és tudni akarta, mit akar jelenteni e jel. A király elmagyarázta, hogy az ördög hallatára a kereszt jelével erősíti magát, hogy az ördög a hatalmába ne kerítse. Kristóf elhatározta hát, hogy megkeresi az ördögöt, mivel annak nyilván a királynál is nagyobb a hatalma.
Egy nagy pusztában járva egy vad és rettenetes vitézben rátalált az ördögre, akinek mindjárt a szolgálatába állt. De az országúton egy útszéli kereszt láttán az ördög is rémülten menekülésre fogta, letért az útról, és a kietlen pusztaságon át rángatta magával Kristófot. Látva ezt Kristóf csodálkozva kérdezte, mitől ijedt meg annyira, hogy elhagyta a sima utat. Az ördög bevallotta, hogy egy Krisztus nevű embert keresztre feszítettek, és valahányszor meglátja a kereszt jelét, rettegve menekül tőle. Kristóf megértette, hogy még mindig nem találta meg a világ legnagyobb fejedelmét, és onnantól kezdve Krisztust kereste.

Így jutott el egy remetéhez, aki, miután beszélt neki Krisztusról, azt mondta Kristófnak, hogy az a király, akit ő szolgálni kíván, elvárja, hogy gyakran böjtöljön és imádkozzék. Mivel Kristóf ezeket nem tudta teljesíteni, más szolgálatot kért. A remete erre azt tanácsolta, hogy hatalmas erejével segítse át az embereket egy veszedelmes folyón, amelyen veszélyben forog, aki csak átkel, és sokan bele is vesznek.

Kristóf oda is ért a mondott folyóhoz és a partján kalyibát épített magának. Bot gyanánt egy rudat fogott a kezébe, erre támaszkodott a vízben, és mindenkit készségesen átvitt a túlsó partra. Sok idő múltán a kunyhóban pihenve hívó gyermekhangot hallott: „Kristóf, gyere ki és vigyél át engem!” Kristóf felriadva kiszaladt, de senkit nem talált. Visszatért a kunyhóba, de ismét hallotta az előbbi hívó hangot. Ismét kiszaladt, de most sem talált senkit. Amikor harmadszor is kiment a hang hívására, egy kisfiút pillantott meg a folyó partján, aki nagyon kérte, hogy vigye át a túlsó partra. Kristóf a vállára emelte a fiúcskát, és botját a kezébe fogva a folyóba lépett, hogy átkeljen, de minden lépéssel nehezebbnek érezte terhét, s közben a víz is csodák csodájára egyre magasabbra emelkedett. Amikor szerencsésen kievickélt terhével a túlpartra, a gyermek fölfedte magát, mondván, ő Krisztus, és hordozója a világ terhét cipelte a vállán. Azt tanácsolta neki, hogy a történtekre való emlékezésként ültesse el azt a száraz datolyapálma-törzset, amit botként használt. Kristóf úgy is cselekedett, és a pálmafa, mint Áron vagy József vesszeje, kihajtott és gyümölcsöt hozott.

Kristófot, akinek neve annyit jelent: „Krisztus hordozója”, Bithiniában már az V. században tisztelni kezdték. A nyugati művészet Kristófot előírásosan abban a „pillanatban” örökíti meg, amikor az örvénylő vízben gázolva a gyermek Jézust viszi a vállán. A legkorábbi bizánci képeken hosszú ruhában, zöldellő bottal, prédikátorként, vagy fiatal harcosként, katonaszentek között látható.

A segítő szentet a pestis, a hirtelen halál, a hurrikánok és a jégeső ellen hívják segítségül. Az autósok, a hajósok, a vasutasok, a zarándokok, az utazók, a sportolók, a hegymászók a hordárok, rakodómunkások védőszentjének tartják.

Összeállította: Riskó Marianna