20 éves a ferences misszió Kárpátalján

Radics Dávid atya visszaemlékezése 

Mit tárhat fel el egy visszaemlékezés a múltból, a húsz évvel ezelőtt kezdett munkáról? Részleteket bizonnyal, amire jó és érdemes emlékezni. A Ferences Közösség munkájáról, amiben oly sokan részt vettek. Egy nagyobb közösség munkájáról, az Egyház küldetéséről. Sokkal inkább erről szól a misszió története.

Jézus elküldi az apostolokat, a tanítványokat. „Menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek”.

Ennek a felhívásnak engedelmeskedik ma is az Egyház vezetőiben és tagjaiban. Ennek a parancsnak tett eleget a Magyar Katolikus Egyház vezetője, P. Paskai László bíboros úr, amikor felkérte P. Hegedüs Kolos tartományfőnököt, hogy küldjön ferenceseket Kárpátaljára. Ennek a munkának lettem kiválasztottja és részese három éven keresztül.

Nem tudtuk, mi is lesz pontosan, csak annyit, hogy mennünk kell, hisz nem csak emberi felkérésnek teszünk eleget. Annyi biztos volt, hogy a rendi közösség és a Magyar Katolikus Egyház jelenlétét érezhettük magunk mögött. A távolság nem túl nagy, de elválaszt egy országhatár. A határ túloldala a Szovjetunió. Ide érkeztünk, és amikor visszatértünk, akkor már egy új országból, Ukrajnából tértünk vissza.

Megérkezésünk után nagy szeretettel fogadtak bennünket. Úgy gondosodtak rólunk a hívek, mint családtagokról, akiknek szükségük van élelmiszerre, üzemanyagra, ruházkodásra, épületre, a nagy szükség közepette is.

Ahogyan gyökeret kezd ereszteni a fa, küzd a viharral és a megpróbáltatással, úgy jöttek a ferences testvérek és más kisegítők, civilek is segítségünkre. Az egy főre jutó 6-7 templomot nagy ünnepek alkalmával is el tudtuk látni. A nyári kirándulásokra, táborok megszervezésére, énektanításra és kántorképzésre, a magyar nyelv tanítására, gyógyszerek kiosztására, szociális munkára nagyon sok segítség jött. Sokan érezték és érzik ma is magukénak a misszió ügyét. Támogatták sokan, sokféle módon azt a munkát, amit elkezdtünk. A misszió munkája tovább folyik, immár 20 éve. Jézus az, aki ezen a küldetésen a Pecsét, aki miatt ma is létezik és folytatódik a megkezdett munka. Mindaz, aki ebben a munkában részt vett, ezt érezhette meg. És aki részt akar venni még benne, egészen biztosan megérzi Krisztus mindennapos, mindent átható jelenlétét Kárpátalja híveinek közösségében.

Radics Dávid OFM

A hívek visszaemlékezései 

1959 júniusában a nagyszőlősi plébániatemplomot bezáratták a hatóságok. Az elkövetkező harminc évben a hithű lakosság a kicsiny temetői kápolnában vett részt szentmiséken. Mindez 1989-ig tartott, amikoris a Gondviselés iderendelte a ferenceseket. A ferencesek öt évszázados nagyszőlősi múlttal rendelkeznek, fogalmazhatnék úgy is, hogy hazajöttek. S ezzel új korszak kezdődött a katolikus hívek életében. Mivel idén ünnepeljük a ferencesek hazajövetelének 20. évfordulóját, úgy határoztam, megkérdezem egyházközségünk idősebb tagjait, hogyan is élték meg a 20 évvel ezelőtti eseményeket.

„A mi templomunk csodálatos volt, amikor én gyerek voltam. Az oszlopokra hatalmas szőlőfürtök voltak festve, sötét- és halványlila színekkel. Aztán bezárták a templomot, s mi a kicsi temetői kápolnába jártunk szentmisére. 89-ben itt járt Paskai bíboros úr. Szentmisét is mondott, aztán meglátogattuk Hasák Gyula tisztelendő urat. Ő látta el akkoriban a szőlősi híveket: misézett, keresztelt, esketett, temetett.

Majd elmentünk a templomba a bíboros atyával. A templomot Az első három ferences: Majnek Antal, Zatykó László és Radics Dávid 20 éves a ferences misszió Kárpátalján akkor még nem kaptuk vissza. Nagyon sokan voltunk. A bíboros úr előrement a romos oltárhoz, szólt pár szót, s elkezdtük énekelni a „Boldogasszony Anyánk”-at. Az egyik jobban sírt, mint a másik. A templom romokban hevert. Utoljára cipőgyári, majd sóraktárként működött. Felszedték a burkolatként szolgáló követ, a falak és oszlopok díszes festményeit leverték. Kormos volt a templom, mert szemetet és nyersgumit égettek benne. A gyóntatószék melletti sarokban egy sókupacot láttam, rajta az örökmécsessel.

Emlékszem, hogy az örökmécses a templom mennyezetére volt felfüggesztve. Elkezdtem sírni, hogy még ezt is képesek tönkretenni?! Ezeknek semmi sem szent. Mire végleg visszakaptuk a templomot, már minden ablaküveget betörtek. Paskai bíboros ittjárta után Szajkó Miska bácsi kezdeményezésére aláírásgyűjtésbe fogtunk. S a bíboros atya közbenjáró segítségével visszakaptuk a templomot.

Az igazság az, hogy akkoriban még nagyon sokan voltunk, római és görög katolikusok egyaránt. A cél közös volt: minél előbb széppé varázsolni az Isten házát.

Szerencsések voltunk, mert plébánosaink mindent megtettek az egyházközség fejlődéséért. Aki ma Szőlősön jár, megtapasztalhatja a két évtizedes munka gyümölcsét.

Szép lett a templom, a plébániát is felújítottuk, van szeretetház, óvoda, és a kolostor is ferences kézbe került… Hálás köszönettel tartozunk eddigi plébánosainknak.”

Varga Júlia, mindenki Luluka nénije

„Miután elvették tőlünk a templomot, a kis temetőkápolnába jártunk misére. Eleinte csak igeliturgiák voltak. A nagytemplom úgy nézett ki, mint a siralomház, mikor végre újra miénk lett. Törmelék és piszok mindenütt. Paskai bíboros ittjártakor még a homokban térdelt. Szükségünk volt a ferencesekre. Nagy öröm volt, hogy idejöttek. Felkarolták az embereket, s örültek, hogy sokan vagyunk.”

Marica néni

„Mielőtt a ferencesek idejöttek, Hasák tisztelendő úr misézett. Olykor Lánszki István beregszászi és Szólics Bálint királyházi plébánosok helyettesítették az idős atyát. Amikor hosszú idő óta először jártunk a templomban, olyan volt, mintha pincében lennénk. Minden piszkos és kormos volt. Egyik legmeghatóbb élményem az első Szent Miklós-est volt. Mindaddig nem volt szokás, László atya tette hagyománnyá. Antal atya prédikációi pedig mély hitről és alázatról tanúskodtak. Egy-egy mondatánál sírni lett volna kedvem. László atya kétnyelvű prédikációival igyekezett mindenkinek anyanyelvén átadni az Isten igéjét. Tihamér atya sok gyereket keresztelt meg, felnőttek lettek elsőáldozók, bérmálkozók. A gyerekek számára megnyitotta a katolikus óvodát. Hálával tartozunk léleképítő és áldozatos munkájukért.”

Teri néni

„Az első plébános Zatykó László atya volt. Eleinte még a templomot se kaptuk vissza. S az első húsvéti liturgia és az ételek megáldása még a kápolnában volt. Aztán úgy határozott, hogy átmegyünk a nagytemplomba. László atya nagyon szerette a gyerekeket. Emlékszem, hogy egész nap focizott velük, míg szüleik a templom kerítésén munkálkodtak. Nagyon boldoggá tett a ferencesek jelenléte.”

Manyi néni

„Szívesen és örömmel emlékezem vissza azokra az időkre. Az első szentmisék csodálatosak voltak, együtt volt római és görög katolikus, felnőtt és gyerek. Mert akkoriban nagyon sok gyerek volt, nekik később ovis misét tartottak szombatonként. Mindenki szíve örült, mert Tihamér atya a gyerekek nyelvén mondta el a szentmisét. Az ovis misék a temetőkápolnában voltak, bár a templomot már visszakaptuk.” (Erzsi néni) „Az első számú feladat a hiánypótlás volt. Sok olyan felnőtt volt, aki még nem volt elsőáldozó, bérmálkozó. Olyan házaspárok is szép számmal akadtak, akiknek nem volt templomi esküvőjük. Mi is ezek közé tartoztunk. S én kértem meg először László atyát, hogy több évtized együttélés után tartsa meg templomi esküvőnket. Ez volt életem legemlékezetesebb szilvesztere. Áldást is kaptunk, s felköszöntött minket, örömmel emlékszem vissza.”

Olga néni

A kárpátaljai katolikus hívek nevében szeretnénk hálás köszönetünket kifejezni minden olyan ferences testvérünknek, akik itt teljesítettek szolgálatot! A Jóisten áldását kérjük további életükre! Köszönettel tartozok mindazoknak, akik hajlandóak voltak közreműködni e cikk leírásában. Itt szeretném megköszönni Luluka néni két évtizedes munkáját is.

Az interjúkat készítette:
Szűcs Izabella