Római Szent Franciska

A nagyböjt kezdetén érdemes végig elmélkedni egy olyan szent életét, amely a súlyos kereszthordozás ellenére mély, tanúságtevő élet volt.

Franciska, aki 1384-ben előkelő római családban született, nyomorúságos időkben élt. A pápák avignoni fogságát (1309-1377) és az utána következő nyugati egyházszakadás (1378- 1417) korát a háború, az éhínség, a járvány jellemezte. A városrész, amelyben Franciska gyermekkorát töltötte, a kódexmásolók negyede volt, így a leány nagyon korán, már hatévesen megtanult olvasni. Kedvenc olvasmányai közé tartozott a zsolozsmáskönyv s a szentek élete, ezért nemsokára már élethivatásnak érezte a vértanúk vagy szüzek példájának követését. Szülei azonban erről hallani sem akartak. Franciska lelkiatyja előtt föltárta, hogy nagyon szeretne egy szigorú rendbe lépni, ezért tizenegy évesen engedélyt kapott arra, hogy próbaidőre gyakorolja a vezeklés néhány formáját. Édesapja ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy közölje vele: férjhez kell mennie, s ő már el is jegyezte Lorenzo Ponzianival.

Franciskának kemény küzdelmébe került, hogy meghajoljon atyja akarata előtt, de végül alázattal elfogadta, és tizenhárom évesen férjhez ment. Új otthonában, a Szent Cecília-bazilika szomszédságában álló nagy palotában három család élt együtt: a szülők, Lorenzo bátyja és felesége, Vanozza, s Lorenzo Franciskával. Egyik nap sógornője, Vanozza rajtakapta Franciskát azon, ahogy keservesen zokog. A fiatalasszony bevallotta, hogy szíve legszebb vágya volt, hogy apáca lehessen, de reményei meghiúsultak, mire Vanozza is elárulta, hogy szintén Istennek akarta szentelni életét. A két fiatalasszony így gyorsan barátságot kötött, s úgy döntöttek, hogy közös szabályok szerint tökéletes életre törekszenek.

Egyszerű ruhákban jártak, látogatták a római szegényeket, s ezt egyikük férje sem ellenezte.

Franciska így vált a keresztény feleség és édesanya példaképévé. Lorenzóval harmonikus házaséletet éltek majd negyven éven át, s ezalatt egyetlen kemény szó sem hagyta el Franciska ajkát. Házasságukból hat gyermek született, akik közül három csecsemőkorban meghalt, s csak egyetlen fiuk élte túl a szüleit. Franciska Isten akaratát megbékélt lélekkel fogadta, hálát adva a megpróbáltatásokért is. Gyermekeit kezdettől fogva vallásosan nevelte, és környezetét is vallásos szellemre ösztökélte, tanította, felolvasott nekik, még a cselédeknek is. A beteg családtagokat és cselédeket maga ápolta. Közben Franciskát is súlyos és hosszan tartó betegségek gyötörték, ám a türelmetlenségnek a legcsekélyebb jelét sem mutatta soha. Hasonlóképpen viselte el a gyalázkodásokat s azokat a rosszindulatú beszédeket, amelyekkel életmódját illették. Amikor megszólták, hogy több időt szentelhetne a templomra, azt válaszolta: „A családanyának sokszor ott kell hagynia az oltáron Istent, hogy megtalálja őt a házi gondok közepette”.

Durazzói László 1404-1410 között, a pápa ellen harcolva, három alkalommal is betört Rómába. Lorenzo, aki a pápai sereg tisztje volt, az egyik csatában olyan súlyosan megsérült egy tőrdöféstől, hogy szinte holtan vitték haza, de Franciska ápolásától fölépült. Egy újabb támadáskor Lorenzo ugyan megmenekült, a testvérét azonban elfogták, egyetlen fiát, Giovannit pedig túszként elhurcolták. Házukat fölgyújtották, és amit csak találtak, elrabolták.

Ennyi csapás ellenére, amint elült a harc, Franciska a ház épen maradt részében kórházat rendezett be, és a sebesültek és betegek ápolásával enyhített a sok szenvedésen. A dühöngő járványok miatt nemcsak házában ápolta a szegényeket, hanem saját kunyhóikban és a nyilvános kórházakban is felkereste őket. Felkereste és elvezette a papokat is azokhoz a betegekhez, akiket a bűnbocsánat szentségére és az Eucharisztia vételére már előkészített. Harminc éven át így szolgálta a betegeket, és látogatta a kórházakat.

Híressé vált a szamaráról, amelyik a fát vitte, amikor a szegény családokhoz ment segíteni. Legendája szerint őrangyala látható alakban kísérte.

Franciska a hasonló gondolkodású asszonyokat és özvegyeket társulatba gyűjtötte, és 1425-ben megalapította a bencés harmadrendet. 1433-ban a Capitolium mellett kolostort alapított azoknak a nővéreknek, akik nem voltak családjukhoz kötve. Férjét, aki az utolsó háborúból emberi roncsként tért haza, haláláig hűségesen ápolta. Csak utána, 1436-ban lépett be az általa alapított kolostorba, ahol 1440. március 9-én halt meg. 1608-ban V. Pál pápa avatta szentté, s ünnepét már a következő évben fölvették a római kalendáriumba.