Közös út – közös projekt a Szentlélekkel

Sík Sándor szerint a keresztény embert Isten szentjánosbogárként küldi a sötétségbe. Sajnos ebben a reflektorfényes világban nagyon nehéz észrevenni a parányi fényt. A tétlen, szelíd, csendes jámborság már nem elég! Többre van szükség!

22 keresztény fiatal, a három történelmi egyház négy elöljárója és a Háló Kárpátaljai Egyesület finanszírozásában csütörtökön a KKKTF-en megnyitotta kapuit a S.Ö.R. Sátor.

Úgy érzem, a mozaikszó némi magyarázatot követel, mert mi Segítünk Örülni és Remélni. Nagy izgalmakkal és félelmekkel vártuk a hivatalos nyitást, hogy lesz-e betérő vendégünk, és percek múlva már azon aggódtunk, hogy hová ültessük le a betérőket! Azt hiszem, hogy észrevették parányi, szentjánosbogárnyi fényünket! Munkálkodásunk egyik csodája számomra a stafétarendszerben mutatkozott meg, abban, hogy a felekezeti megosztásra nagyon odafigyelve mesterségesen létrehozott kis csapat oly egyetértéssel tudott mind a négy nap dolgozni. Persze könnyű azoknak, akiket a Szentlélek vezet…A következő napi csodát lelki vezetőinkre ömlesztette a Szentlélek: azokra a papokra és lelkészekre, akikre nagyon nagy felelősség hárul egy ilyen nagyszabású misszió lelki szinten tartásában. A fel- és levezető beszélgetésekben az életút periódusait vázolva, felkészítve a csapatokat az aznapi beszélgetésekre. A személyes csodák is számtalanszor megmutatkoztak mind a lelkivezetők, mind a „közösutasok” missziójában is. A Szentlélek ajándéka az egykori bábeli széthúzással szemben, hogy egységet teremt a sokféleségben. A vasárnapi csoda számomra az ökumené volt. És remélem, már nem árulok el nagy titkot azzal, hogy napokra bontott csodák a fesztiválmisszió egész idejére vonatkoztak, sőt vonatkoznak ma is, mert, aki ebben részt vett, az tudja: valami több volt ott annál, amit ezek a sorok megpróbáltak visszaadni. Mindazoknak megköszönve, akik valamilyen úton-módon rész vállaltak Kárpátalja első ökumenikus fesztiválmissziójában, kijelenhetjük, hogy a Szentlélekkel közös projektünk teljesítette küldetését, ami nem ér véget, a közösség zakatol tovább, újabb tagokat toborzunk, akik életükkel, hibáikkal és őszinteségükkel felvállalják vallásukat, és ezt meg tudják osztani másokkal.

A fesztiválmisszió alapküldetéseivel zárom beszámolómat: a keresztény meg kell, hogy mutassa hitét a világnak, ezt a világnak észre kell vennie. A hitvallást nem lehet csöndben elmondani, bátran és nyíltan kell megvallani. Egy festőművész azt mondta: minél anyagiasabb és hitetlenebb lesz a világ, én annál több angyalt fogok festeni.

Minél kevesebb lesz a hit az emberekben, mi annál „hangosabban” valljuk meg hitünket. A szétosztott csokik men.- nyiségéből és az elkészült rajzok számából ítélve az ott missziót vállaló emberek elég hangosan „vallották” meg hitüket. Az apostolok az első pünkösd ünnepén úgy beszéltek, hogy mindenki megértette, mert a Lélek volt az, aki szólásra késztette őket (ApCsel 2,4). Imádkozzunk azért, hogy egyre több legyen azoknak a száma, akik beszélik és megértik ezt a nyelvet.