Hogyan uralkodunk egymáson?

Sokszor érezzük azt valakinek a megjegyzései, válaszai kapcsán, hogy azok számunkra bántóak, kellemetlenek. Elvileg nincs bennük semmi sértő, talán nem is akart velük rosszat az illető, mégis, kis tüske marad utánuk a szívünkben. Miért?

Magunk sem vesszük észre, de sokszor a beszélgetéseinkben is van egyfajta rejtett törekvés arra, hogy magunkat a másik fölé helyezzük, hogy uralkodjunk rajta. Biztos sokaknak ismerős a helyzet, amikor a kórházban két beteg azon vitatkozik, hogy kinek fáj jobban… „Ennek semmi értelme” – mondhatnánk, és tényleg nincs. De mégis csináljuk, valljuk be – a háziasszonyok azt bizonygatják, hogy mennyivel több a dolguk, mint másnak, az idősebb generáció a fiatalabbnak, hogy nekik bezzeg mennyivel nehezebb volt, a fiatalabb az idősebbnek, hogy ők mennyivel jobban eligazodnak a modern világban, van, aki az elért sikereit hozza föl a másiknak. Sok ismerős helyzet, igaz? Ha nincs értelme ennek az összehasonlítgatásnak, akkor miért csináljuk?

Így próbáljuk biztosítani a másaikat (és nem utolsó sorban magunkat!) arról, hogy MI NAGYOBBAK VAGYUNK. Ez az alapvető és rejtett üzenete az olyan mondatoknak, mint „Bezzeg, amikor én voltam fiatal anyuka, mi kézzel mostuk a pelenkát, nem voltak ezek az eldobhatók!” (Nekem nehéz volt, neked kön.- nyű, én mégis kibírtam, több vagyok nálad.) „Te nem tudod, mit jelent sorban állni mindenért, de mi ezt végigéltük!” (Ugyan, hogy lehet egyáltalán szavad, itt csak mi érdemlünk tiszteletet.) „Látom, fánkot sütsz. A Rozi néni mondta, hogy olyan fánkot, mint az enyém, még sosem evett!” (Én biztos jobban csinálom, mint te.) „Jaj, te nem tudod, ezt hogy kell, majd én megmutatom!” (Ügyesebb vagyok nálad.) „Ez a konyha rosszul van berendezve.” (Én jobban tudnám.) „Tessék hagyni, ezt úgysem tetszik érteni.”

(Na, legalább a technikai ismeretekben bebizonyíthatom, hogy több vagyok, mint az idősebbek.) „Nehogy már, te ilyen ruhákban jársz?” (Az enyém sokkal divatosabb, én jobban nézek ki.) „A férjed ingéről hiányzik egy gomb!” (Én bezzeg gondoskodom az enyémről!) „Tudod, hogy az én fiam a legjobb tanuló az osztályban!” (Okosabb, mint a tiéd, mert én is okosabb vagyok nálad és jobb szülő is vagyok, mint te.) „Magas mostanában a vérnyomásom” – „Á, az semmi, az enyém már évek óta magas!” (Én ebben is több vagyok, mint te, nekem több okom lehet a panaszra.)

Ezekkel a mondatokkal mind azt üzenjük, hogy én annyival okosabb, ügyesebb vagyok, annyival többet bírtam már ki – tehát annyival NAGYOBB vagyok nálad. Ezért elvárom, hogy alávesd magad az én véleményemnek és irányításomnak.

Mindannyian ismerünk olyan embereket, akik bármit hallanak, megpróbálják azt „überelni”, azaz még nagyobbat mondani. „Tipikus ismertetőjelük az „az semmi, bezzeg, amikor én” kifejezések, és az, hogy soha nem hallgatják végig a másik történeteit, mindig be kell hozniuk a sajátjukat, bebizonyítandó, hogy az övéké még érdekesebb, még nehezebb stb. Egy fiatalasszony mesélte, hogy egy-egy gyereke születése után anyósa megkérdezte ugyan, hogy milyen volt a szülés, de igazából sohasem tudta egészen elmesélni, mert az anyósa mindig félbeszakította, hogy elmondja, hogy „amikor én szültem…” – és sokadszorra ecsetelte végig az évtizedekkel ezelőtti események részleteit és nehézségeit. „Ő azóta sem tudja, hogyan szültem, még sohasem sikerült végigmondanom” – tette hozzá a fiatalasszony.

Sokan vannak, akik a betegségüket felhasználva igyekeznek felülkerekedni, uralkodni a másikon. Aki beteg, azt – érthetően – bizonyos előjogok illetik meg, egyfajta megilletődöttséget vált ki az emberekből az állapotuk. Vannak, akik ezt szépen élik meg, de olyanok is vannak, akik uralkodásra, zsarolásra használják fel a helyzetüket. „Én ilyen rosszul vagyok, ti meg még ezt sem teszitek meg nekem!” Még olyan is akad, aki titokban (magának sem bevallva akár) örül a betegségének, mert ezzel végre pozícióba kerülhetett.

Valójában az éretlenség jele az, amikor valaki csak úgy tudja biztosítani a saját értékesség-érzetét, hogy másokhoz hasonlítja magát és hozzájuk képest igyekszik nagyobbnak látszani. Kicsit olyan ez, mint a gyenge úszó, aki úgy tud levegőért kiemelkedni a vízből, ha a mellette úszóra támaszkodik, lenyomva őt a víz alá.

Pedig nem kell a másikat lenyomnunk ahhoz, hogy nagyok, értékesek legyünk – emberi, istengyermeki mivoltunknál fogva végtelenül azok vagyunk! Értékességünket az adja, hogy az Atya egyedül minket, embereket teremtett a saját képmására, és lelkéből adott nekünk, a Fiú pedig életét adta értünk. Mekkora nagy az értékem, ha ekkora volt értem a váltságdíj! Aki ennek tudatában él, annak nincs szüksége arra, hogy „lenyomja” a másikat, két lábbal áll a földön, mércéje egyedül az Isten – akihez képest úgyis mindannyian végtelenül kicsik vagyunk, Ő mégis végtelenül szeret minket.

A gyerekek nevelésében ugyanakkor sokat tehetünk azért, hogy megerősítsük őket abban, hogy értékesek, és később ne másokhoz viszonyítva kelljen ezt maguknak bebizonyítani. Az önbizalom kialakulásában ez az időszak döntő jelentőségű. Ne féljünk a (megérdemelt) dicséretet megadni, és minden körülmények között biztosítsuk őket feltétel nélküli szeretetünkről!