Beszélgetés Nánási Antal karitászvezetővel

Folytatjuk rovatunkat a kárpátaljai karitász-intézmények és vezetőik bemutatásával. Ezúttal Nánási Antallal, a Nagyszőlősi Karitász vezetőjével készült interjúnkat olvashatják.

– 1958-ban születtem Perecsenyben, magyar családban. Édesapám közgazdász, édesanyám vegyészmérnök volt.

Van egy öcsém, aki jelenleg Ungváron lakik. Gyermekkorom nagyon szép volt. Sok időt töltöttünk a nagyszüleinknél, sokat tanultunk tőlük. Érettségi után az Ungvári Állami Egyetem műszaki karára felvételiztem. Közben behívtak a szovjet hadseregbe, két évig szolgáltam Csehszlovákiában. A Lembergi Műszaki Egyetemen fejeztem be tanulmányaimat levelező tagozaton. Leendő feleségemet, Magdolnát még az ungvári egyetemi évek alatt ismertem meg. Ő Tiszaújlakon született és Ungváron tanult a zeneművészeti iskolában. Diplomázás után házasodtunk össze. Egy ideig Ungváron laktunk, azonban anyósom tragikusan meghalt egy autóbalesetben, és apósom azt kérte, költözzünk hozzá Újlakra. Azóta itt élünk. Két gyermekünk született – Márta és Antal.

– Ungvár után hogyan sikerült beilleszkedni Újlakon az új környezetbe?

– Az ismerősök és rokonok közül sokan furcsállták, hogy falura költöztünk. Akkoriban épp fordítva ment – faluról költöztek városba. Nekem végül is rögtön lett állásom, egy helyi gyárban mérnökként kezdtem dolgozni. A gyár megszűnése után több munkalehetőség is adódott. Egy benzinkúton vállaltam munkát, ez tűnt a legjobb megoldásnak.

– Ekkor már működött a Nagyszőlősi Szociális Karitász Központ? Hogyan került kapcsolatba az intézménnyel?

– Igen, a szervezet már 1993-ban megalakult. Akkori vezetője Tegze József volt, aki 1997-ben az Egyházmegyei Karitász vezetője lett, így Munkácsra költözött. Én egyháztanácstag voltam az újlaki egyházközségben, ahol Papp Tihamér atya volt a plébános. Ő kért fel arra, hogy vegyem át a nagyszőlősi Karitász vezetését.

– Hogyan indult tevékenysége a Karitásznál?

– A következő évben, 1998-ban, jött az első kárpátaljai árvíz. Nagy megpróbáltatás volt. Rengeteg segélyszállítmány érkezett. Ezek fogadását, vámoltatását, majd célba juttatását kellett intézni, ami nagyon intenzív munka volt. Nagyon sok ház tönkrement, ezért az árvíz után újjáépítési program indult. A megvalósításhoz létrehoztak egy építkezési céget, amelynek a Karitász is résztulajdonosa lett. A Karitász képviseletében átkerültem a céghez, míg a Karitász vezetését más vette át. Miután felépültek az új házak az árvízkárosultak számára, a cég profilt váltott, bútorok gyártásával és exportálásával kezdett foglalkozni. Egy ideig még ott maradtam, majd a 2001-es második árvíz idején Bán Jónás ferences atya, aki akkoriban került Nagyszőlősre, felkért, hogy ismét vegyem át a Karitász vezetését.

– Lehet azt mondani, hogy a Karitász vezetése nem csak állás, hanem valahol hivatás is?

– Végül is mindkét alkalommal, amikor a karitászhoz hívtak dolgozni, egy döntést kellett meghoznom. A családomnak is. Ott kellett hagyni meglévő munkahelyeimet. Bár a Karitász is hivatalos intézmény, mégis más, mint egy állami munkahely vagy egy vállalkozás. Ez egy intézményesült szeretetszolgálat. Itt dolgozva úgy érzem, fontos megfelelő viszonyt kialakítani a munkatársakkal és a támogatottakkal, ami nagyban kihat az intézmény szellemiségére, a benne uralkodó hangulatra, légkörre. És erre figyelnem kell.

– Miből áll az intézmény tevékenysége?

– Több program is indult a Karitász működése alatt. Az egyik legfontosabb az ingyenkonyha. Mindennap 180 ebédet osztanak ki a szegényeknek. Sok rászoruló nem tud eljönni az ebédért, nekik kihordják az ételt. A burgonyát, uborkát, paradicsomot, paprikát helyben termesztjük, s ez részben fedezi a konyha alapanyag-szükségletét. Külföldről érkező segélyszállítmányokat fogadunk, és megszervezzük a csomagok egyházközségekbe történő eljuttatását. Működik egy napközi csoport is a karitász épületében, illetve van egy ingatlanunk, amelyben családi típusú gyermekotthont hoztunk létre. Ezenkívül felügyeljük a nagyszőlősi rehabilitációs központ működését.

– Tapasztalható volt ai isteni Gondviselés a működés során?

– Önmagában az, hogy immár két évtizede fennáll egy ilyen non-profit segélyszervezet, amelyet főleg nagylelkű adakozó emberek tartanak fenn – a Gondviselés jele. Persze külön eseteket is tudok említeni, amikor utólag látszott, hogy nem véletlenül történtek a dolgok úgy, ahogy történtek. Például egy állami ellenőrzés során, amelyről közismert volt, hogy mindig találnak kivetnivalót egyegy ellenőrzött intézmény munkájában, a bekért dokumentumokat átvizsgálva mindössze egy értesítő levelet küldtek, miszerint mindent rendben találtak. Még hiánypótlásra sem volt szükség. Más alkalommal egy kétségbeesett család fordult hozzánk, mert leégett a házuk.
Matracokat kértek tőlünk, de sajnos nem tudtunk nekik segíteni.
Néhány nap múlva érkezett egy segélyszállítmány – többek között néhány matracot is tartalmazott, amelyeket átadhattunk a rászoruló családnak.

– Vannak terveik, melyek még megvalósításra várnak?

– Igen, a meglévő programok működtetése mellett idén szeretnénk egy másik szervezettel közösen létrehozni egy műhelyt, ahol mozgássérültek számára tudnánk munkalehetőséget biztosítani.