AZ IMA

Az igazi imádság az, hogy Isten meghallgatja az én szavamat, és én meghallgatom Isten szavát. Az imádság – beszélgetés a Mesterrel. Egyszóval megbeszéljük Istennel dolgainkat, bajunkat. Éppen úgy, mint amikor elmondják a gyerekek a szülőknek gondjaikat. Mostanáig csak mi beszéltünk hozzá, és nem mindig hallgattuk meg. Egy misén volt, felolvasták a kis Sámuel példáját, mikor éjjel szólította őt az Úr. Három alkalommal gondolta Sámuel, hogy az öreg főpap, Éli hívja. Éli is csak akkor eszmél, hogy senki más nem lehet az, csak az Isten. Tovább folyt a prédikáció, de valami megfogott engem, nem tudtam odafigyelni, saját gondolataim foglalkoztattak, azon kaptam magam, hogy máson jár az eszem, próbáltam visszakapcsolódni, de nem tudtam, úgy éreztem, hogy fontosabb, amire rájöttem. Mint egy villám, úgy suhant át rajtam a gondolat. Tudom, hogy bűnt követtem el, de nem tudtam magammal semmit sem tenni. Ott voltam a misén, és mégis messze jártam.
Éli főpap volt Sámuelnek segítségére, ő megmutatta az imádság útját, hogy mikor negyedszer szólította Sámuelt az Úr, tudjon rá válaszolni: „Szólj, mert hallja a te szolgád!”, így nekünk kell, szülőknek, tanároknak megtanítani a gyerekeknek azt, hogyan kell az Istennel kapcsolatot teremteni, saját szavainkkal imádkozni, hozzá fordulni mint Atyához, bajunkat, örömünket, fájdalmainkat elmondani Neki. így megtanulnánk meghallani Isten szavát, mint a kis Sámuel, és engedelmeskedni is. Mostanáig egyedül is, a családban is úgy imádkoztunk, hogy elmondtuk az imát, s aztán, mint aki jól végezte dolgát, mentünk tovább (reggel a munkahelyünkre, este – aludni). És most itt a misén rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább, ez úgy néz ki, mintha elmennék az orvoshoz, elmondanám, hogy mi fáj, és továbbmennék, nem hallgatnám meg az orvost, hogy mit tanácsol, milyen gyógyszert ír fel. Az igazi imádság az, ha Isten meghallja az én szavamat, és én meghallgatom az ő szavát. Itt, a prédikáció alatt rájöttem erre a rég tudott igazságra, és most már tudom, mire kell figyelnem.
Este a közös imánál megpróbáltam a gyerekekkel véghezvinni az elgondolásomat (jó, hogy a férjem elment Anyuékhoz, elvitte a jószágnak a krumpli héjat, káposztahulladékot, így hát nem volt otthon). A gyerekek meg voltak egy kicsit lepődve, furcsának tűnt nekik, de egy pár nap múlva már az Apucival is szívesen, lelkesen csináltuk. Mindegyikünk megpróbálta megfogalmazni, hogy mit szeretne elmondani az elmúlt napról, egy kis biztatással, saját szavaival, nem Apunak, Anyunak, hanem az Istennek, mert ő a mi Mennyei Atyánk. Az imába már a legkisebbik gyermekünk is bekapcsolódott. Beismerték a rossz tettüket, cselekedeteiket (mi rossz fát tettek a tűzre a mai napon), a jót, amit tettek, felmérték cselekedeteiket, megbánták a rosszat. Minél tovább, a gyerekek is kezdtek jobban bekapcsolódni az imádságba. Már megtanultak köszönetet mondani a Mindenhatónak a szépért, a jóért, az örömért, amiben részük volt. Ne gondolják, hogy az imákat a betanult szöveggel nem imádkoztuk, csak most már másképpen nézünk arra a szövegre is, el tudunk róla esténként beszélgetni. Nagyon szeretünk énekelni. Énekkel kezdjük az imát, nagyon sok imát énekelve imádkozunk pl.: az Üdvözlégy Máriát, az Esti imát, az Evés előtti és az Evés utáni imádságot stb., de a Miatyánkot mondjuk. Az imáinkat énekkel végezzük, nagyon élvezik, a gyerekek, különösen azokat, amik mozgással járnak. Még a legkisebb is, beszélni még nem tudott, de már a tónust, hangot egyedül adta, és örült, mikor énekelni kezdtünk. Múltak a napok, a hónapok, az évek, már három gyerek iskolás lett, és persze hit-tanos is. De az ima tovább nő velünk, erősödik. Reggel, mikor iskolába mennek vagy kirándulnak, odafigyelnek a természetre, most már egyedül köszönik az Úrnak a szépet, a jót. Én nagyon örülök, hogy mindenben Isten kezét, az ő akaratát tudják meglátni. Szeretnék elmondani egy történetet, ami ezen az őszön történt.
Szombat. Gyönyörű szép nap volt. Gondoltam, nagytakarítást csinálok, s mivel a lakás kicsi, csak két ablakot kellett mosni, gondoltam, délig kész leszek mindennel, de, sajnos, elszámítottam magam. Ebben az időben a két fiam kórházban feküdt. Már délután három óra lehetett, mikor utánuk mentem, szerencsém volt, az ismerőseim autóval vittek el. Visszafelé nem volt se busz, se autó, hát elindultunk hármasban gyalog haza azzal a reménnyel, hogy felvesz minket egy autó. Ahogy mentünk, már a faluból is kiértünk, de még egy autó sem látszott a határon, beszélgettünk. Egyszer csak a kisebbik fiam azt mondja: „Anyuci! Énekeljünk és imádkozzuk el a Rózsafüzért, meglátod, a jó Isten azt akarja, hogy imádkozzuk el, mert mi tegnap nem imádkoztunk, úgy látszik, akarja, hogy jóvátegyük a rosszat, és meglátod, majd gondoskodik rólunk”. Ezt hallani egy 7 éves gyermek szájából! Megdöbbentem, úgy éreztem, hogy a fiamon át a Szentlélek szól hozzám. Mert valóban, aznap, vagyis pénteken én sem imádkoztam a Rózsafüzért. Láttunk vagy 3-4 autót, de egy sem akart megállni. Úgy is tettünk, elkezdtünk énekelni és imádkozni. Érdekes, több autó nem jött. Énekelve, imádkozva folytattuk az utunkat. Szépen sütött a nap, gyönyörű őszi délután volt, a mezőkről már betakarították a termést, csend volt. A természet, a könnyű, lenge szél, úgy simogatott minket, mint édesanya simogatja a gyermekét, a madarak csiripelése segítette az énekünket és az imánkat. Valami nyugodtság, belső nyugalom töltött el, hiába voltam kint a két gyerekkel az úton, a mezők között, mégis nagyon boldog voltam abban a percben. A dicsőséges Rózsafüzért imádkoztuk, mikor elkezdtük az utolsó titkot: „Ki téged Szent Szűz a mennyben megkoronázott”, a láthatáron egy autó mutatkozott, de, sajnos, tele volt, tovább imádkoztunk. Már befejeztük a Rózsafüzért, ekkor megint megszólalt a fiam, de most már a nagyobbik: „Tudod, Anyu, az Isten azt akarta, hogy imádkozzuk végig, most pedig kérjük meg őt, hogy segítsen hazajutnunk.”
Már a másik falunál jártunk, elfáradtunk, az út szélénél lepihentünk. Esteledni kezdett. Alighogy letelepedtünk, egy kis buszt láttunk közeledni. A gyerekek örültek, hogy a jó Isten meghallgatta őket (nagyon féltem, aggódtam, hogy a busz nem fog megállni). A fiúk stoppoltak. Én e percben kishitű voltam, de nekik nem mondtam semmit. Utána nagyon szégyelltem ezt a pillanatnyi gyengeséget, eszembe jutottak Jézus szavai Péterhez: „Miért vagy kishitű?”, hát én is ez voltam ebben a pillanatban. A fiúk stoppoltak, a busz megállt, egészen Ilosvára ment, majdnem hazáig vitt minket. Egész úton örültek, oly boldogok voltak, pedig hullafáradtak lehettek, hisz én is elfáradtam, hát ők! Otthon elmondták Apunak, Dédinek, a testvérüknek, másnap barátaiknak, hogy milyen hatalmas, jóságos és gondviselő az Úr. De legjobban, hogy milyen nagy ereje volt az ő imájuknak, hogy őket meghallgatta az Isten. A közös esti ima rövidebb volt a szokásosnál, megköszöntük az Úrnak az ő gondviselését saját szavainkkal, Nagyon boldogok voltunk.

A.