Felfedezni a hit örömét – Interjú Veres András győri megyéspüspökkel

Magyar papjaink idei lelkigyakorlatát Veres András győri megyéspüspök tartotta április 24-26. között a szinyáki lelkigyakorlatos házban. Veres Andrást egy évvel ezelőtt nevezte ki Ferenc pápa a Győri Egyházmegye élére. Szombathelyi megyéspüspökként többször járt már egyházmegyénkben, a kilencvenes években pedig több papunkat tanította az egri szemináriumban.

– Püspök atya, mi volt a lelkigyakorlat témája?
–Az öröm. Azt szerettem volna bemutatni, hogy a keresztény ember életében, azon belül pedig kimondottan a pap életében hol lehet felfedezni a hit örömét, hol élheti meg az ember a papságának az örömét. Áttekintettük a papi élet néhány területét az evangéliumi tanácsok jegyében (engedelmesség, tisztaság, szegénység), azon túl pedig a liturgiában, az imádságban, a közösség szolgálatában. Alapvetően az volt a szándékom, amit Georges Bernanos így fejez ki: „az egyház feladata: visszavezetni az embereket a hit forrásaihoz”, tehát újra fölfedezni az öröm forrásait a hit vonatkozásában.

– Miért van szüksége egy papnak arra, hogy lelkigyakorlaton vegyen részt? Ők inkább tartani szoktak lelkigyakorlatot, prédikációt. És miért közösen?
– Éppen azért, hogy tanítani, adni tudjanak, nekik is szükségük van a töltekezésre. Egy közösségben megélt lelkigyakorlat egészen mást ad, mint az egyéni elvonulás. Az évek alatt kialakul egyfajta szokásunk, ritmusunk a lelkiéletben – egy lelkigyakorlaton jó, ha engedjük, hogy ez alatt az idő alatt a vezető szabja meg a lelkiéletünk ritmusát, mert így új dolgokat is fel tudunk fedezni. S egészen biztos, hogy mindnyájunknak szüksége van a megújulásra a lelkiéletben, azonban az csak akkor fog sikerülni, ha ki tudjuk cserélni, el tudjuk felejteni a magunk sémáit, és egy másik irányból közelítünk ugyanahhoz a kérdéshez. Magamat illetően ez be szokott válni. A végén most is azt mondták a papok, hogy régi, ismerős témákról volt szó, de egészen új megközelítésben hallottak róluk. Bízom benne, hogy akkor a lelkigyakorlat mindnyájuknak segített a megújulásban.

– Akkor visszajutottunk az engedelmesség témájához, hiszen, mint mondta, jó, ha engedelmeskedünk a lelkigyakorlat vezetőjének.
– Így van, bár a mindennapi életben is sokszor tartozunk engedelmességgel. A pap nyilván másképp, mint egy világi ember a házasságban vagy a munkahelyén, de a pap életében is jelen kell lennie az engedelmességnek. Anélkül egyetlen közösség sem tud létezni, hiszen ha mindenki csak a saját akaratát akarja érvényesíteni, abból anarchia lesz, vagy állandó feszültség, háborúság. Szükségünk van arra, hogy felül tudjuk bírálni a saját gondolatainkat, terveinket, és mások akaratához igazodjunk. A papi lelkiségnek ilyen igazodni tudónak kell lennie, mert ő nem a maga üdvösségét, hanem mások üdvösségét szolgálja. Így tud ő is növekedni az életszentségben.

– Az embernek eszébe jut, hogy a lelkigyakorlat két-három napos „semmittevés”, s ez alatt az idő alatt annyi jót lehetne tenni. Miért van rá mégis szükség?
– Általában megállapíthatjuk, hogy a mai ember rohan. Mindenki. Mi papok is, de a világiak is. Ennek legtöbbször a lelkiélet látja kárát, mert arra jut a legkevesebb idő. Meggyőződésem és tapasztalatom, hogy szükségünk van ezekre a megállásokra, töltekezésekre. Ha külsőleg esetleg semmittevésnek tűnik is egy lelkigyakorlat vagy zarándoklat, lelkileg nagyon is igénybe veszi az embert, pláne, hogyha gondokkal, nehézségekkel küzd; a lelkigyakorlat akkor még inkább arra hivatott, hogy ezeket a rendezetlenségeket rendbe tegye, és ez komoly lelki erőfeszítést igényel. Ahogy nem lehet a szellemi és a fizikai munkát összehasonlítani, hogy ez egyik semmittevés, a másik pedig eredményt is felmutat – a lelkiélet ugyanígy a szellemi munkához hasonlítható, mert nemegyszer külsőleg nem sok minden mutatkozik meg belőle, viszont óriási változásokat tud hozni.

– Többször járt már Kárpátalján lelkipásztori szolgálatban. Mi a benyomása vidékünkről? Milyen különbséget lát az itteni lelkipásztori gyakorlat és a magyarországi között?
– Számomra nem teljesen ismeretlen Kárpátalja, hiszen a határ túloldalán születtem, ott is nevelkedtem föl. Éppen ma figyeltem föl bizonyos szavak használatára is, melyeket gyerekkoromban hallottam utoljára.

A lelkigyakorlaton részt vevő papok közül többeket is tanítottam Egerben, s rajtuk keresztül valamennyire az itteni körülményeiket is ismertem. Azt látom, hogy sajátos meghatározottságot ad a lelkipásztori munkában a szórványjelleg. Nagyobb nemzetiség közepette kell megtalálni azt a katolikus közösséget, akik magyarul beszélnek, vagy éppenséggel akiket ukránul vagy szlovákul kell megszólítaniuk. Ez sajátos lelkipásztori attitűdöt igényel, mert ha azt vesszük alapul, hogy Magyarországon legalább nyelv szerint azonos hívőket találunk a templomban, ez nagyrészt megkönnyíti a munkánkat, miként az is, hogy esetleg nagyobb létszámban vannak jelen, itt viszont kis közösségekkel kell számolni. Ugyanakkor, azt hiszem, ennek is megvan a maga varázsa, mert így szinte személy szerint lehet ismerni a közösség tagjait. S ha ezt az ember szerető odafigyeléssel teszi, még erősebbé teheti azt a kisközösséget, még akár összehasonlítva egy nagyobb közösséggel is, amely létszámban ugyan lehet, hogy nagyobb, de összetartó erőben gyengébb.

Az interjút készítette:
Pápai Zsuzsanna