Mese – Csaba és Bendegúz

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, s annak két fia. A nagyobbikat Bendegúznak, a kisebbiket Csabának hívták. Édesanyjuk korán meghalt, édesapjuknak az egyik szeme mindig sírt, a másik meg nevetett.

Kérdezték is egyszer a fiú:

– Édesapám, kendnek miért sír az egyik szeme, amikor a másik nevet?

– Bizony azért nevet az egyik szemem, mert te, Csaba fiam, igen kedves vagy nekem, jó vagy testvéredhez s az emberekhez. De te, Bendegúz fiam, sok napomat megszomorítod. Idősebb létedre folyton bántod Csabát, a kisebbet bántani pedig gyávaság. Társaiddal is mindig undokoskodsz. Hát ezért sír a másik szemem.

Csaba nem szólt semmit, Bendegúz pedig duzzogva vonult ki a házból. Szeme elé került a macska, még bele is rúgott mérgében. Irigy volt testvérére, mert az jobb volt nála. Közmént legyen mondva, hogy – bár Bendegúz volt az erősebb -, volt testi gyengesége neki is: akkora fülei voltak, hogy a szamár megirigyelhette volna! Csaba ezért mégsem csúfolta, tudta, hogy amit nem szeretné, hogy vele tegyenek, ő se tegye mással.

Egyszer a kert végében összetalálkozott a két testvér. Senki sem látta őket, s Bendegúz úgy gondolta, most itt az idő, hogy kitöltse haragját az öccsén: úgy eldöngette Csabát, hogy szegény estig nem bírt fölkelni, akkor is csak nagy nehezen. Elárulhatta volna Bendegúzt, s az meg is érdemelte volna a büntetést, de Csaba így gondolkozott: „Neki testi erőt adott a Jóisten, nekem pedig a szívemet erősítette meg, hogy ne álljak bosszút rajta” -, s nem bántotta őt, hanem még több jót tett vele. Szerette volna, ha megjavul, de nem tudta, mit tegyen.

Egyszer Bendegúz az erdőn jártában, amint éppen madarakra lődözött, nem figyelt a lába elé, s beleesett egy nagy gödörbe. Ki akart mászni, de mikor lábra állt, keservesen fölkiabált a fájdalomtól: bizony, nem tudott fölállni, mert a lába eltörött. Lerogyott a gödör fenekére, és keserves sírásra fakadt:

– Most itt ülhetek, míg a világ s még két nap, senki meg nem talál engem! Bárcsak Csabával jöttem volna, ő biztos segítene!

Közben beesteledett, s otthon Csaba is végzett a dolgával. Rég nem látta már a bátyját, s nem tudta, hova tűnhetett. „Biztos még mindig a madarakat vadássza” – gondolta. Amikor már az Esthajnalcsillag is följött az égre, aggódni kezdett. „Valami baja eshetett, utána megyek s megkeresem” – határozta el, fölkerekedett, s lámpával indult az erdőbe. Még egy kicsit sántikált az őt ért ütések miatt, de mintha el is felejtette volna, hogy miért fáj a lába, egyre szaporázta lépteit.

Egyszercsak sírást hall valahonnét. A hang irányába sietett, bevilágított a mély gödörbe, s meglátta ott Bendegúzt.

– Hát te hogy kerültél ide?

– Úgy, ahogy – felelte Bendegúz -, de segíts, mert sehogy sem tudok innét kijutni.

– Segítek. Maradj itt, hozok létrát.

Csaba hamarosan hosszú létrával tért vissza. Egy kicsit nehéz volt neki, de vitte, mert sajnálta a bátyját. Ügyesen leeresztette a gödörbe, lement, s fölhozta onnan Bendegúzt. Aztán hátára vette s hazavitte.

Bendegúz hetekig feküdt, míg fölépült. Csaba hozta neki az ebédet, vacsorát, segített neki mindenben.

Bendegúz fölépülésével csodálatos dolog történt: a fiúk ettől kezdve igazi testvérként élték napjaikat. Bendegúz nem bántotta többé az öccsét, sőt, azon versenyeztek, ki tud többet segíteni a másiknak. Így aztán megtelt örömmel a ház, s egy napon azt vette észre a két testvér, hogy édesapjuknak mind a két szeme nevet.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak

Czárán Eszter Világnak világa c. könyvéből