A Szent Erzsébet-év lezárása egyházmegyénkben

November 19-én délelőtt 10 órakor a munkácsi Tours-i Szent Márton Székesegyházban Majnek Antal püspök ünnepi szentmise keretében zárta be a Szent Erzsébet évet. A szentmise elején a püspök atya örömmel mutatta be azt a Szent Erzsébet-ereklyét, mely előző este érkezett Munkácsra Nyírbátorból, s mely Horváth János plébános ajándéka a Munkácsi Egyházmegye számára. „Szent Márton ereklyéje mellett ezután ez az ereklye is székesegyházunk kincse lesz” – fogalmazott a püspök atya.

„Honnan van az, hogy egy 24 éves nő, aki ilyen rövid életet élt itt a földön, ennyire híres lett, ilyen magasra emelte őt az Úristen? Hogyan alkothatott ilyen rövid idő alatt ilyen hatalmas életművet, melyből nem csak az akkori, hanem a mai világ is tanulhat?” – tette fel a kérdést a püspök atya a prédikáció elején. Majd folytatta: „Csakis az Úristen kegyelméből.”

Bár azóta eltelt 800 év, és egészen más időket élünk, mégis aktuális az ő tanítása. Erzsébet korában látszatra nagyobb volt a szegénység, de a gazdagok, hatalmasok gondolkodása ugyanolyan volt, s ugyanolyan volt a szegények fájdalma is.

Erzsébetet gyermekkorában magyar papok nevelték a szentek tiszteletére, az evangélium Jézusának szeretetére. Megtanulta azt is, hogy az Úr Jézus nemcsak a templomban, nemcsak a szentségekben lakik, hanem az emberekben is, különös módon pedig a szegényekben, a szenvedő betegekben. Ezt annyira komolyan vette, hogy elkezdett segíteni a szegényeken, a koldusokon. Felnövekedve sokak nemtetszését kivívta ezzel, ám férje, Lajos, aki annyira szerette őt, hogy szeretetén keresztül megérezte Erzsébetben Isten jelenlétét, mellé állt, és minden kívánságát teljesítette, rokonai akarata ellenére is.

Erzsébet vallotta és élte, amit a szentatyák az apostoli időktől fogva tanítanak: ami feleslegünk van, az nem a miénk, hanem a szegényeké.

Olyan radikálisan, mondhatni forradalmi módon gyakorolta a szegények és a betegek szolgálatát, hogy nagy ellenállást ébresztett az akkori gazdagokban. Férje halála után – ami szörnyű megrázkódtatás és nagyon nagy fájdalom volt számára – teljesen odaadta magát a szegény Jézus szolgálatára, követésére, s emiatt el kellett hagynia Wartburg várát. Azonban nem esett kétségbe, nem haragudott senkire, hanem eljárt koldulni, hogy továbbra is segíthessen az ő szegényeinek, betegeinek. Ritkán találunk az egyháztörténelemben olyan embert, aki ennyire komolyan veszi az evangélium minden sorát.

Az egyház oltárra emelte őt, hogy követendő például szolgáljon minden ember, különösen a gazdagok számára., megfontolandó, figyelmeztető jelül, hogy hívő mivoltunkat ne csak több-kevesebb templomba járással, hanem tényleges szociális érzékkel is bizonyítsuk. Erzsébet messze megelőzte az egyház szociális gondolkodását, hiszen több mint ezer év telt el az ősegyház kora után, mire egyházunk komolyan felhívta a püspökök, papok, hívek figyelmét (vő. XIII. Leó pápa Rerum Novarum Ünnepélyes áldás az ereklyével kezdetű enciklikája), hogy kötelező feladat számunkra a szegények szolgálata. Azóta nem egy-egy ember végzi ezt a feladatot, hanem intézményes és közös munkává vált. „Ezért nagy öröm számomra” – folytatta a püspök atya -„hogy ma a szentmise után megünnepelhetjük Szent Erzsébet Otthonunk ötéves működését, és hálát adhatunk az Úristennek, hogy ebben a városban nem egy vagy két asszony, hanem oly sokan foglalkoznak a szegényekkel, betegekkel.

Kérjük Szent Erzsébet közbenjárását a mi gondolkodásunkhoz, szívbéli, fontos döntéseinkhez, hogy ne csak szóval, hanem tettekkel is teljesítsük Mesterünk fő parancsát!” A szentmise után a Szent Erzsébet Karitász kertjében a jelenlevők Babály András munkácsi plébános vezetésével elimádkozták a Szent Erzsébet-litániát, majd megkoszorúzták Szent Erzsébet domborművét. Ezután agapéval fogadták rendszeres vendégeiket, a szegényeket, valamint a székesegyházból érkező híveket. Az összejövetel végén a püspök atya köszönetet mondott a Karitász munkatársainak munkájukért, gondoskodásukért, és örömét fejezte ki, hogy az egyházmegyében egyre több olyan intézmény jön létre, mely a szegények megsegítésén fáradozik. Örömmel említette meg azt is, hogy már a harmadik afrikai országba fogunk küldeni az éhezőknek abból a pénzből, amit a kárpátaljai hívek gyűjtöttek össze. „Büszke vagyok rátok, kárpátaljai hívekre, és nagyon hálás az Úristennek, hogy nem csak kapni tanultunk meg – az árvizek kapcsán -, hanem továbbadni is, másokon segíteni. Az Úristen áldjon meg mindannyiotokat, imáimban mindig nagy hálával gondolok rátok.”

Pápai Zsuzsanna