Interjú Ladocsi Gáspár püspökkel

Örizzük meg a templomot, az iskolát és a családot!

Interjú Ladocsi Gáspárral, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye segédpüspökével

2007. április 21-én, szombaton tartották az ungvári Szent György plébániatemplom búcsúját. A búcsúmisét Ladocsi Gáspár, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye segédpüspöke celebrálta. Ebből az alkalomból adott interjút az Új Hajtásnak.

– Püspök atya immár harminc éve szolgálja papként, és tizenhárom éve püspökként is az Egyházat. Hogyan tekint vissza erre az időszakra?

– Egy „szigetközi katolikus faluban születtem, Nagybajcson, ahol ma is a magyar átlag fölött gyakorolják a vallásosságot. Győrhöz nagyon közel van, mindössze négy kilométerre, így a közeli viszonylag nagyvárosi kultúra és a vidéki hagyományos vallásosságnak az ötvözete volt jellemző abban a környezetben, ahol felnőttem. Győri bencés diák voltam, harminc év után elsőként a falumból, hisz 1966-ot írtunk. Érettségi után két évig sorkatona voltam Lentiben. Ezután két évet az esztergomi és három évet a budapesti központi szemináriumban töltöttem. Papszentelésem után huszonöt évesen visszahívtak az esztergomi szemináriumba tanítani. Két évre rá doktoráltam és ösztöndíjas lehettem Rómában. Amit el lehetett érni a teológiai képzettségben, azt hiszem, elértem. Mindig is szerencsésnek tartottam, hogy a hitem, a hitgyakorlatom, a hobbim és a kötelező tanulás szinte egybeesett.

Édesapám 1968-ban meghalt egy balesetben. Nehéz családi körülmények között készültem fel a papi szolgálatra. De soha nem irigyeltem azokat a társaimat, akiknek ölébe hullott minden. Ügy éreztem, hogy Istennek megvannak ezen a téren a tervei. Ha az ember valamiéit megdolgozik, megküzd és az isteni kegyelemre bízza magát, mer kockáztatni, de meri elfogadni a nehézségeket is, abból szép dolog születik.

Negyvenegy éves koromban püspökké szenteltek, nyolc évig tábori püspök voltam, jelenleg segédpüspök vagyok és az esztergomi szemináriumban tanítok.

– Milyen egy mai szemináriumban a papnevelés, oktatás? Mire fektetitek leginkább hangsúlyt ezen a téren? Hisz a mai, vallásosnak nemigen mondható társadalom hatással van a hívő keresztény fiatalokra is.

– A papnövendékek nem egy forma végzettségi, családi, vallásgyakorlati körülmények közül kerülnek hozzánk. Tudomásul kell vennünk, hogy a kispapok jelentős száma zűrös családból jön, amely sok esetben anyagi gondokkal is küszködik. Ami nekem mindig nagy kihívás volt a papnövendékek oktatásában az, hogy nagyon különböző műveltségi szinttel rendelkeznek. A bencés vagy piarista iskolákat végzettek mellett vannak olyanok is. Akik jóformán csak egy külvárosi esti iskolában tették le az érettségit. Manapság általános tendencia, hogy a középiskolákban az oktatási szint erősen csökken. A teológia elvárja a klasszikus nyelvek ismeretét – a latint, a görögöt, amelyeket a papképzés első éveiben kell elsajátítani. Azonban sok esetben, mivel a papnövendékeknek hiányos az alapképzettségük e téren, gyakran nem tudnak megfelelni teljes mértékben az elvárásoknak.

A mai társadalom a humán kultúrát nem méltányolja „technomán” fiatalokat nevel. Amíg az én időmben mindent leírtunk és eközben félig már meg is tanultuk a leírtakat, addig a mai fiatal egy-két perc alatt megszerzi az anyagot az internetről és kinyomtatja azt. A mai tanulók nem irodalmi, kulturális igénnyel sajátítják el a tananyagot vagy egy-egy külföldi nyelvet, hanem technikai igénnyel, azaz a fő szempontjuk: hogyan tudják ezt a tudást hasznosítani a számítógépes és kommunikációs világban.

– Említette, hogy nyolc évig tábori püspök volt. Hogyan emlékszik vissza erre a szolgálatra?

– A legelső és legfontosabb, ami akkoriban, a rendszerváltás utáni években szinte teljesen lefoglalta az időmet, az az elmaradt szentségi feltételek pótlása volt – házasságrendezés, gyermekkeresztelés, bérmálás. Mivel abban az időben minden társadalmi rétegből szolgáltak fiatalok a hadseregnél, megmutatkoztak a valós társadalmi problémák. Látszott, hogy kit terhelnek családi nehézségek, ki küszködik anyagi gondokkal, ki fog továbbtanulni, karriert építeni, ha kilép a sorkatonai szolgálatból, és ki az, aki majd tisztességes megélhetést sem tud találni magának. Legszebb élményeim közé tartozik egy katonaesküvő, ahol a házasulandó pár mindkét tagja hivatásos tiszt volt. A szülőfalujuk templomában álltak az oltár elé huszonöt évi polgári házasság után. Azelőtt nem volt lehetőségük katonaként keresztény házasságot kötni, és sok év múltán felnőtt fiaik voltak a tanúk házasságuk szentségi megerősítésénél.

– Milyennek látja a hitéletet Magyarországon?

– Sok helyen szépen őrzik a katolikus hitet a hagyományok és az élő hitgyakorlás által. Azonban a valláskultúrát figyelve Európában, beleértve már Magyarországot is, egyfajta eklektikus vallásosság van kialakulóban. Egyre többen saját maguk válogatják össze, hogy mit és miben hisznek. Nem a katolikus katekézis és dogmák szerint alakítják vallásos hitüket, hanem hittételeket és hitelemeket válogatnak össze a kereszténységből, a buddhizmusból, a hinduizmusból, és még sorolhatnám. Nem szeretnék jóslatokba bocsátkozni, de ennek a „koktél-vallásosságnak” az elterjedése nagy kihívást jelenthet a katolikus egyháznak.

– Napjainkban tapasztalható, hogy a nyugati kultúra és a vele járó negatív hatások – olyanok, mint a fogyasztói szemlélet, a felgyorsult életvitel vagy a teljesítményorientáltság – robbanásszerűen érkeznek hozzánk, míg Magyarországra hosszú évek alatt szivárgott csak be mindez. Melyek azok az erőforrások, értékek, amelyek védelmet biztosítanak az áramlattal szemben?

Ladocsi Gáspár 1952-ben született Nagyhajóson. 1977-ben szentelték pappá. 1994-től 2001-ig tábori püspök, katonai ordinárius volt, 1995-től a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Ökumenikus Bizottságának vezetője, 1996-tól a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának tanára.
Jelenleg az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye segédpüspöke, az Esztergomi Hittudományi Főiskola teológiatanára.

– Én bízom az itteni emberekben, hisz az első Kárpátaljára érkező missziós-atyáktól hallottam egyszer, hogy hihetetlen módon megőrizte a hitét az itteni nép. A kárpátaljai magyarok nemzetiségek között élnek egy múlti-kulturális közegben. Nem csak ütközőpontok, hanem összekötők is a különböző nemzetiségek és kultúrák határmezsgyéin. Azt gondolom, elsősorban ezt a hosszú idő alatt kialakult és különböző hatások által formálódott identitást kell megőrizniük. Ehhez pedig három dolog kell. Az első a templom, amely által meg lehet őrizni a sajátos magyar katolikus kereszténységet, és ezen belül a régi énekeket, szokásokat, ünnepeket. Ez a múltban is jelen volt és reményt adott a jövőre nézve. A második az oktatás. Nem csak a szűk értelemben vett iskolákat értem ezalatt, hanem az oktatási intézményeket általában. Fontos a templom és az iskola egysége is. A harmadik dolog pedig a család. És itt nem csupán a szűk családra gondolok, hanem a generációk közötti szoros családi kapcsolatokra. A fiatalok, ha külön is élnek, látogassák szüleiket, nagyszüleiket, fogjanak össze mindenben.

Ha a templom, az oktatás és a család értékként marad meg, biztos vagyok benne, hogy az itteni emberek megőrzik és továbbadják identitásukat a soron következő generációknak.

Az interjút készítette:
Bunda Szabolcs