Családi lelkiismeretvizsgálat

A nagyböjti időszak a bűnbánat ideje. Az Egyház ilyenkor nemcsak a gyónásra szólít fel bennünket, hanem arra is, hogy vizsgáljuk végig életünk különböző területeit, nézzünk be a „sötét sarkokba”, és ne a szőnyeg alá söpörjük be az ott látott csúnyaságokat, hanem a Szentlélek segítségével megpróbáljunk szembenézni velük, majd az Ő erejét kérve hozzá lássunk neki ezeket a szívünkből kitakarítani. Az alábbi „lelki tükör” nem teljes, leginkább a családon belüli kapcsolatokról szól, hiszen itt van lehetőségünk a legtöbb bűnt, hibát elkövetni – de a legtöbb jót is!

FÉRJEK, FELESÉGEK

Hálát adok-e Istennek rendszeresen házastársamért? Meg tudom-e őt köszönni és igyekszem-e őt szeretni akkor is, ha fájdalmat okoz nekem? Mennyit dicsértem őt az elmúlt időszakban? És mennyit kritizáltam? Elismerem-e, értékelem-e a munkáját, akár a pénzkeresőt, akár a ház körülit – vagy csak azt veszem észre, ha éppen nincs elég pénz, vagy éppen nincs időben az asztalon az ebéd? Észreveszem-e, ha fáradt, igyekszem-e segíteni neki? Tudtam-e kedves lenni akkor is, ha rossz volt a kedvem – vagy a máshol szerzett kudarcélményeket otthon „öntöttem ki”? Használtam e-a „kérem, köszönöm, szívesen” szavakat otthon, vagy idegen embereknek tartogattam a kedves modort? Milyen gyakran használom a „miért” kezdetű, rejtett kritikát tartalmazó kérdést, illetve a „Mert te mindig…”, „Mert te soha…” kifejezéseket? Milyen gyakran minősítem, alázom meg a másikat? Mennyire törekszem a feltétel nélküli szeretetre, a teljes önátadásra, a testi-lelki egységre? A gyerekek előtt, mások előtt nem szólom-e meg házastársamat, nem mondok-e rosszat róla?

ANYÓSOK, APÓSOK, NAGYMAMÁK ÉS NAGYPAPÁK

Elismerem-e időnként a fiatalok tudását, teljesítményét, vagy mindent én tudok jobban? Meghagyom-e az ő saját, privát életüket, életterüket – vagy életük minden részletét én akarom irányítani? Felnőtt embernek tekintem-e őket még akkor is, ha időnként hibát követnek el? Hagyom-e, hogy ők neveljék a saját gyerekeiket, vagy „nagyobb tapasztalatomra” hivatkozva én akarom nevelni az unokákat, vagy legalábbis megmondom megfellebbezhetetlen véleményemet? Mennyit panaszkodom? Hányszor kicsinyelem le a fiatalabbak munkáját azzal, hogy mindig elmondom nekik, hogy az én időmben mennyivel nehezebb volt? Megértem-e az ő nehézségeiket? Próbálok-e a háttérből segíteni nekik anélkül, hogy rátelepednék az életükre? Nem szidom-e gyermekem házastársát a gyermekemnek? Nem szidom-e a fiatal szülőket az unokák előtt?

FELNŐTT GYEREKEK, MENYEK ÉS VŐK

Tudatosítottam-e magamban, hogy a 4. parancsolat – a szülők tisztelete – házastársam szüleire is vonatkozik? Nem hagyjuk-e magukra őket akár anyagilag, akár fizikailag, akár lelkileg? Nem kérünk-e tőlük a korukhoz, állapotukhoz képest túl sok segítséget – vagy ellenkezőleg, nem okozunk-e bennük fölöslegesség-érzést azáltal, hogy elutasítjuk a segítségüket? Elismerem-e szüleim, illetve házastársam szülei érdemeit a fölnevelésünkben, még akkor is, ha sok mindent nem csináltak jól? Hálás vagyok-e azért, amit értünk tettek? Meg tudom-e bocsátani a múltban és a jelenben ellenünk elkövetett hibáikat, bűneiket, házastársam gyermekkorból fakadó hibáit? Nem hangolom-e házastársamat a szülei ellen, az unokákat a nagyszülők ellen? Nem érzékeltetem-e az idősebbekkel, hogy csak terhet jelentenek a számunkra? Elnézem-e ügyetlenségüket, nehézkességüket, szólok-e jó szót hozzájuk?

SZÜLŐK

Mint szülő, Isten ajándékának tekintem-e a gyerekemet akkor is, ha nehézségeket okoz? Tiszteletben tartom-e egyéniségét és természetét anélkül, hogy ez szabados nevelést jelentene? Elfogadom-e gyerekemet akkor is, ha nem teljesít elég jól, vagy pedig kudarcát saját kudarcomnak érzem, és haragszom rá emiatt? Nem követelek-e tőle túl sokat vagy túl keveset? Biztosítom-e feltétlen szeretetemről minden körülmények között? A fegyelmezésben következetes és arányos vagyok, vagy pillanatnyi hangulatom szerint büntetek? Mennyire vetítem ki a gyerekemre rosszkedvemet? Tudok-e neki érzelmi biztonságot nyújtani? Gyakran elveszítem-e a türelmem, indulatos vagyok-e vele? Van-e bátorságom és bizalmam, hogy lassanként átadjam a gyermekemnek a felelősséget az élete különböző területein, vagy ragaszkodom a kontrollhoz? Hagyom-e, hogy önállósuljon? El tudom-e lassanként engedni, nem a saját tulajdonomnak tekinteni? Szeretem-e eléggé a szülőtársat – házastársamat – ahhoz, hogy a gyermekünk biztonságban érezhesse magát a szeretetünkben? Engedem-e, hogy gyermekem testvéri közösségben nőjön fel, vagy önző okokból csak egy-két gyereket vállalunk?

KISEBB-NAGYOBB GYEREKEK

Engedelmeskedtem-e szüleimnek? Bíztam-e bennük? Segítettem őket vagy inkább megnehezítettem az életüket? Őszinte voltam-e hozzájuk? Tisztelettel beszéltem-e velük, róluk? Elnéztem-e a hibáikat? Testvéreimmel törekedtem-e a békességre? Milyen hangon szoktam beszélni velük? Szelíd, kedves voltam-e, vagy durva, sértő? Képes voltam-e néha lemondani az akaratomról vagy tárgyakról? Előfordult-e, hogy más kárának örültem, vagy hogy azért tüntettem fel testvéremet rossz színben, hogy én jobbnak látsszak? Viselkedésem mindig őszinte volt – vagy el akartam érni vele valamit?

Végül

Ha őszintén szembenéztünk a bűneinkkel, az már komoly eredmény, Isten végre kezdhet velünk valamit. De vigyázzunk, még itt is vannak tévutak! Van, aki azt mondja: „Hát igen, ilyen vagyok, engem így kell elfogadni.” Nem is akar változtatni, az túl nagy erőfeszítésébe kerülne, vagy pedig reménytelennek tartja a változást. Van, aki azt gondolja: „Majd én megváltozom! Mindent megteszek, hogy megjavuljak.” Valóban feltétele az előrehaladásnak az erős elhatározás, az akaraterő, de a kegyelem nélkül nem lehetséges legyőzni emberi gyengeségünket. A tisztulást csak Isten tudja elvégezni bennünk, ezért a Rá való hagyatkozás és bizalom elengedhetetlen. Végül olyanok is vannak, akik bűneiket tisztán látva kétségbeesnek, és a múlton keseregnek, ahelyett, hogy Istennek adnák át a régi bűnöket és az Ő áldását, kegyelmét keresnék a jelenben. Az is egy buktató lehet, hogy amikor visszaesünk egy-egy bűnbe – mert vissza fogunk! –, akkor feladjuk a próbálkozást, ahelyett, hogy újra és újra talpra állnánk és folytatnánk az utat.

Mindegyikünknek biztató példát jelentenek a szentek, sokan nagy bűnösökből lettek azok! Istenben bízva, az ő segítségét kérve és magunkban komoly elhatározást téve, azt fenntartva mi is eljuthatunk az állapotunknak megfelelő életszentségre. Hiszen erre kaptunk meghívást!

Popovicsné Palojtay Márta