Meseoldal – Lázár Ervin

1936-2006

    A sokak által tisztelt és szeretett Lázár Ervin író 2006. december 22-én hunyt el hosszú, súlyos betegség után. Lapunkban is nem egyszer jelentettük meg egy-egy meséjét. Emlékére most egyik legszebb meséjét, A Hétfejű Tündért közöljük a meseoldalon, alább pedig Pósa Zoltán megemlékezését olvashatják, mely a Magyar Nemzetben jelent meg.

„Még a Négyszögletű Kerek Erdő tündérei, Maminti, Vacskamati, a mirgő-morgós, de alapjában véve aranyszívű vén oroszlán, Bruckner Szigfrid, a mulatságosán, kedvesen fennkölt csodaparipa, Ló Szerafin, de még a Kisfejfl-Nagyfejú Zodonbordon és a pomogácsok is siratják teremtőjüket, a mesebűvölő, lírafakasztó írót, a kicsinyek és a gyermeklelkű, nyitott felnőttek kedvencét, Lázár Ervint. Amikor titkáról faggattam, elmosolyodott és bevallotta: szüleitől, szülőfaluja, Rácegrespuszta ösztönös nagy elbeszélőitől, törökbúzahántások, jóízű esti szomszédolások, „faluzások” mesélő öreg nénikéitől, figurás kedvű bácsikáitól tanulta meg azt, hogy az emberek számára semmi sem fontosabb a mesénél.

Hiszen a Biblia is kimondja: kezdetben vala az Ige. És még azt is: nem csak kenyérrel él az ember. Lázár Ervin csillagos ötösre sajátította el a fabulálás tudományát. (…)

Lázár Ervin, Kossuth-, József Attila díjas író, minden idők egyik legnagyobb mesélője, Pósa Lajos, Benedek Elek, Gaál Mózes méltó utódja, remekbeszabott elbeszélések, kisregények, halhatatlan mesék forrása őszintén reménykedett abban, hogy (…) fölemelkedés következhet Magyarország és az emberiség számára. Talán éppen azért, mert – ahogy nem egyszer nyilatkozta – szinte minden korban elmondtuk ugyanezt. Amióta a világ világ, az emberiség mindig is az apokalipszis vészharangját kongatta. És mégis itt vagyunk. Mint hívő, katolikus ember tudta, hogy életünk nem ér véget ezen a földön. Ez a hit könnyítette meg számára a hosszú betegség embertelen fájdalmát is, karácsony előtt bekövetkezett haláláig”.

Lázár Ervin

A Hétfejű Tündér

Nem volt nálam csúnyább gyerek Rácpácegresen. A/a/hogy mit beszélek, hetedhét országon nem akadt nálam csúnyább gyerek. A lábam gacsos volt, a hasam hordóhas, a fejem úritök, az orrom öcsmonda, egyik szemem balra nézett, másik szemem jobbra nézett, hívtak emiatt kancsalnak, bandzsalnak, sandának, bandzsának, kancsinak, bandzsinak, árokba nézőnek; tyúkmellem volt, suta voltam, fülem, mint az elefánté, harcsaszám volt, puklis karom, a termetem girbegurba.

Hát ilyen csúnya voltam.

Vagy tán még annál is csúnyább.

Úgy szégyenkeztem emiatt, ahogy még senki Rácpácegresen. És forrt bennem a düh, emésztett a méreg, rágtam magam, elöntött az epe. Miért vagyok én ilyen csúnya? Kiért? Miért? Mi végre? Ki végre?

Két zenész lakott a szomszédomban Rácpácegresen. Jobbról Rácegresi, balról Pácegresi. Rácegresi tudott furulyázni. Pácegresi nem. Rácegresi azt mondta nekem:

– Csúnya vagy, csúnya vagy. de azért rád is süt a nap. Ha egyszer jó szíved lesz, el is felejted, hogy csúnya vagy. És meg is szépülsz tőle. De én nem jó akartam lenni. Szép akartam lenni. Mérgelődtem, acsarkodtam, kardoskodtam, epéskedtem.

Pácegresi meg azt mondta:

– Olyan randa vagy. hogy nem lehet rád nézni. Téged elvarázsoltak. Ez a hétfejű szörny varázsolt el téged biztos, aki itt lakik Csodaországban. Azt kellene megölnöd.

-De amikor olyan szépen énekel – mondtam neki. Pácegresi legyintett.

-Álnok ének az – mondta, – így csalja tőrbe az áldozatait.

Ez a hétfejű szörny vagy hétfejű sárkány, avagy hétfejű boszorka ott élt hozzánk közel. Mert Rác-pácegres a Négyszögletű Kerek Erdő közepén van, s innen csak egy ugrás Ajahtan Kutarbani király fazsindelyes palotája, s a palota mögött meg rögtön kezdődik Csodaország. Ott lakott ez a hétfejű micsoda. És esténként gyönyörűen énekelt. Hét szólamban. Mind a hét szájával más szólamot. Hát ő varázsolt el engem. Őmiatta lettem ilyen rút. Na megállj! – gondoltam magamban! Elhatároztam, hogy megölöm.

– Ez az egyetlen lehetőség – helyeselt Pácegresi, a zenész, aki annyira nem tudott furulyázni, hogy már nem is akart, a furulyája is tömör arany volt, lyuk se volt rajta.

Ettől kezdve mindennap edzettem, hogy legyőzhessem a hétfejű szörnyet. Hétfőn sárkánytejet ittam, kedden lándzsát szórtam, szerdán karddal hadakoztam, csütörtökön baloskával, pénteken péklapáttal, szombaton szablyával, vasárnap vassal, vérrel, vencsellővel.

Meg is erősödtem hamar, s egy éjszaka nekiindultam. Karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel. – Megöllek, gonosz szörny, megöllek, elvarázslóm – ropogtattam a fogaim között.

A talpam alatt rídogáltak a füvek. Csak mentem: bimm-bumm. Mit nekem füvek! A fejem felett recsegtek, sírdogáltak a fák. Csak mentem: climm-dömm. Mit nekem fák! Az ég sóhajtozott, a föld nyöszörgőit. Csak mentem: zitty-zutty. Mit nekem ég, mit nekem föld!

Hajnaltájt értem Csodaországba, még alig-alig pir-kaclt. De rátaláltam a hétfejűre. Ott aludt egy eukaliptuszfa alatt, be volt hunyva mind a tizennégy szeme.

Nosza, nekiestem. Sutty, levágtam az első fejét -mintha egy húr pattant volna el, földtől holdig érő, megzengett a világ. Fölébredt persze, álmélkodva bámult rám tizenkét szemével. Nem kíméltem, nyissz, levágtam a második fejét is! Illatok szabadultak el ekkor, kikerics, fodormenta, kakukkfű, orgona és nárcisz illata. Felém nyúlt, meg akart fogni. De nem hagytam magam. Dolgoztam keményen a karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel. Lehullt a harmadik feje is – források, csermelyek bugyogtak fel egy pillanatra.

A negyedik is – aranyhajfonatok libbentek s tűntek el a fák közt.

Az ötödik is – felcsilingeltek s elhaltak szánhúzó lovak téli csengettyűi.

A hatodikat nagyon féltette, húzta, óvta, de nem menekült. Lenyisszantottam. Harang szólalt meg akkor, sok békességes harang. Egyre halkabban, egyre halkabban…

De akkor, jaj, elkapott! Szorosan magához ölelt, mozdulni se tudtam. A fejem épp a mellére szorult, hallottam a szívdobbanásait. Kopp-kopp – dobogott a szíve. És azt kérdezte tőlem:

– Mit vétettem én neked, ember fia?

– Megölhetsz – mondtam neki -, szétroppanthatsz. De akkor is jól tettem, amit tettem, mert ilyen csúnyává varázsoltál. Én vagyok a legcsúnyább ember a földön.

Fölpillantottam, megláttam a szemét. Fénylett a szeme, mint a szép távoli csillag. Megláttam az arcát. Tavak jóságos tükre, föld barna nyugalma, templomok békéje, májusi rétek szépsége – ilyen volt az arca.

– Te bolond, te bolond – mondta kedvesen. Megcsókolt jobbról, megcsókolt balról, megcirógatott.

Ez nem öl meg engem, ez nem varázsolt el engem, ez nem bánt engem, ez szeret engem. És már sírtam is; te Úristen, hat fejét levágtam!

Elengedett. A szeme tükrében megláttam magam. A lábam egyenes volt, a hasam sima, a fejem hosz-szúkás, nem voltam se bandzsa, se lapátfülű, se tyűkmellfl, se harcsaszájú.

Térdre estem előtte.

– Nem érdemiem én ezt – mondtam neki -, változtass vissza rúttá. Hiszen hat fejed levágtam. Jaj, csak visszaragaszthatnám!

Rázta a fejét, hogy nem lehet. Mosolygott. Ekkor kelt föl a nap, rásütött. Akkor jöttem rá, hogy hiszen a Hétfejű Tündért akartam megölni, a világ legjóságosabb tündérét. Balga ésszel hat fejét levágtam.

Mi lesz, ha ez az egy feje is elvész?

– Engedd meg, hogy a testőröd legyek, engedd, meg. hogy őrizzelek – mondtam neki.

Bólintott.

Soha többé nem mentem vissza Rácpácegresre, ott maradtam a tündért vigyázni.

Őrzöm őt ma is, lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.

Ne is próbáljatok rossz szándékkal közeledni hozzá! Nem engedhetem bántani.

Mert egy bolond levágta hat fejét, csak egy maradt neki. Erre az egyre vigyázzunk hát mindannyian. Lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával. vassal, vérrel, vencsellővel. És szeretettel.