A pap: Isten „megszállottja”

Gyermekkorom zsenge éveiben sokszor gondoltam arra, hogy majd „pap leszek”. A serdülőkor közepén, amikor már pályaválasztási tanácsadók próbálták felkelteni a figyelmünket, hová is menjünk, az az egykori kisfiú kihalt belőlem, mérges lettem, ha valaki emlékeztetett rá, s kereken kijelentettem: minden leszek, csak pap nem.

Álmaim kertjében akkor Petőfire gondoltam: legszebb feladat a színészet, ott a helyem… Később, irodalmi érdeklődésemmel párhuzamosan, mindenképp magyar szakos tanár akartam lenni. Természetjáró útjaim felkeltették bennem a vágyat, milyen jó lenne, ha az egész életet a csend ölén, az erdőben tölthetném; erdész leszek vagy erdőmérnök! Aztán fél évvel az érettségi előtt megyek hazafelé a gimnáziumból, s hirtelen belém hasít a gondolat: pap leszek! Olyan erővel támadt rám ez az elhatározás, hogy hazaérkezve azonnal bejelentettem anyámnak: anyu! Én szeretnék pap lenni!

Anyám nem csapta össze a kezét, nem ugrott a nyakamba, véletlenül sem akart döntésemben befolyásolni, csak annyit mondott: hát ha ahhoz van kedved, fiam, akkor menj.

Most értem igazán tapintatos szeretetét… Ha valóban hívtak, akkor úgyis mennem kell, de ha a papság csak egy új ötlet pályaválasztási sorozatomban, akkor júniusig „kijózanodom”. Nem józanodtam ki. Megírtam a felvételi kérelmet, hozzácsatoltam a plébánosi ajánlást, és mentem a felvételi beszélgetésre, hogy aztán ősszel már „Isten foglya” legyek a Foglár utcában.

A hivatás kegyelme

Máig sem tudok számot adni erről a pillanatról. Mintha egy óriási mágnes magához vonzott volna ott a Nyár utca közepén, és én nem tudtam neki ellenállni. Kénytelen voltam beismerni, hogy nem én „találtam ki” magamnak ezt a pályát, hanem valaki meghívott. A hivatást nem okos papok „ébresztik” a fiatalokban, a hivatás Isten ingyenes ajándéka. „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és arra rendeltelek, hogy munkátokkal gyümölcsöt hozzatok; maradandó gyümölcsöt” (Jn 15,16).

Isten nem magához szólítja azokat, akiket meghív, hanem küldetést bíz rájuk, feladatot ad nekik. Isten nem azt mondja, hogy „gyere ide!”, ő arra kéri a meghívottat, hogy „menjen”.

Jézus „stílusa” ugyanilyen. Kiszólít a halászbárkából, a vámszedőasztal mellől. Nem azért, mert tökéletes vagy, nem azért, mert rászolgáltál a meghívásra… Ingyenes kegyelem az ő hívása, nekünk csak az a dolgunk, hogy jó fülünk és nyitott szívünk legyen. A hivatásápolás ennek a két „kémlelőnyílásnak” a tisztán tartása.

A hivatás szépsége

ebben a Jézusra figyelésben rejlik. Minél jobban szeretünk valakit, annál inkább figyelünk a hangjára, boldogan véssük szívünkbe a szavait, bízunk benne.

Akik Jézus nyomába szegődtek, akik három évig hallgatták őt és látták cselekedeteit, akik részesültek Húsvét fénysugarában, azok vidáman, lelkesen hirdették az örömhírt, amit barátjuk rájuk bízott.

A keserű pap önellentmondás. Akinek Jézus a barátja és evangéliumot hirdet, annak fénylő arcú emberré kell válnia… A pap nem a munkahelyére megy, ha a templomba indul, hanem a barátjához, akit szeret és akit másokkal is próbál megszerettetni. A pap: Isten „megszállottja”! Ő az az ember, aki Jézus örömével a szívében „visszamosolyog az emberre, visszamosolyog az Istenre (Mécs László).

Persze ebben a folytonos égésben a pap is kimerül. Elfárad. Hiszen maga Jézus is elfáradt, annyira kimerült, hogy a viharos tavon is aludni tudott a csónakban, csak barátainak aggódása ébresztette fel.

A test elhasználódik, megbetegszik, öregszik, a hang halkul, az idegek kopnak – ilyenkor hol van a „hivatás szépsége”? Pedig ez az idő a legnagyobb „alkalom” Jézus megmutatására.

A hivatás szenvedése

Nézem paptestvéreim arcát, figyelem sorsukat. Egyikük életéből sem hiányzik a kereszt. A betegség, a szenvedés keresztje, amit egy üzemben „munkahelyi ártalomnak”, az Egyházban „odaadott életnek” neveznek.

Jézus belehalt a szeretetbe. A hivatással járó szenvedések fényes jelei annak, hogy megpróbáljuk Őt hűségesen követni.

Amikor Ananiás vonakodik attól, hogy Pál házába menjen, az Úr így biztatja: „Menj csak, mert őt választottam eszközül, hogy nevemet hirdesse a pogányok, királyok és Izrael fiai előtt. Megmutatom majd neki, mennyit kell értem szenvednie” (ApCsel 9,16). Minden szenvedés néma prédikáció, s nagyobb erővel hat az Istent keresőkre, mint egy nagyhangú, okos előadás. És ha a szenvedő ki tudja nyitni a száját s dadog valamit, akkor Isten ékesszólása lesz az a dadogás. A szenvedő embernek megtisztulnak a szavai, hiteles lesz a beszéde, hiszen egy adott kereszten igazolta azt.

„Az én igám édes, az én terhem könnyű” – ez Jézus ajánlata. Gyönyörű szolgálat. Mint ahogy gyönyörű szolgálat az orvosé, a mérnöké, a tanáré, az ügyvédé, a bányászé és a boltosé – mindenkié – aki az embereknek adja magát.

Enzsöl Ellák Szeretet-hittan c. könyvéből