A szibériai csoda

195l-ben tíz ukrán apácát vetettek fogságba. Testi-lelki kínzásoknak vetették alá őket, de kínzóik nem érték el céljukat. Az apácák hűek maradtak fogadalmukhoz, katolikus hitükhöz. Egyikük sem árulta el főnöknőjük nevét. Végül bíróság elé állították őket. Az ítélet: tíz esztendei kényszermunka az Uráltól keletre. A foglyokat marhavagonokba rakták. A nővéreken kívül Teodor B. német hadifogoly is ide került, aki egy év múlva kegyelmet kapott, és visszatért Németországba. Neki köszönhetjük az alábbi történetet. A kocsiban Teodor B. útitársaihoz fordult, és megkérdezte tőlük, hogy honnan jöttek. Mivel kopott egyenruháján látták, hogy német katona, az egyik nővér németül válaszolt: „Ukrán katolikus apácák vagyunk.” „Miért deportálták önöket?” „Mert katolikus hitünkhöz és fogadalmunkhoz hűek maradtunk.” „Van sok katolikus az ukránok között?” – „Hatmillió. Negyvenmillió pedig görög keleti.” Teodor B. csodálta ezeket az ukrán nőket. Mindig tisztán voltak öltözve s gondosan megfésülve. Már reggel hatkor imával és elmélkedéssel kezdték a napot. A kocsi utasai csodálva hallgatták őket. Este lágy, dallamos hangon, szláv nyelven elénekelték az esti imájukat.
Az utazás eleinte a termékeny ukrán vidéken vezetett keresztül, és a május csodálatos virágpompával árasztotta el a tájat. Éjjel-nappal robogott a vonat kelet felé. Három hét után érkeztek meg a foglyok számkivetési helyükre, Közép-Szibériába. Öt koncentrációs tábor volt itt barakkokkal, szögesdróttal, számtalan őrrel. Ezek arca durva volt, vonásaik nyersek, szemük kemény. A lágerparancsnok harcos ateista, aki minden alkalmat megragadott, hogy a nővérekkel szembeni gyűlöletét kifejezésre juttassa. így hívta őket: „A Vatikán veszett kutyái.” Egy nap váratlanul betoppant a nővérek szobájába, és letépte a falról Krisztus és a Szűzanya képét, a földre dobta, és csizmájával összetaposva azt üvöltötte: ,yége legyen babonáitoknak, ti kutyák!” Egész nyáron és ősszel a parancsnok a szegény apácákon töltötte ki dühét, de minden bántalmazást angyali türelemmel, belső örömmel és nyugalommal viseltek, azt, hogy Krisztusért és egymásért szenvedhetnek. A lágerek lakói csodálták őket, még az ortodox és a mohamedán foglyok is csak úgy nevezték őket: „Égi angyalok” vagy: „az ukrán szüzek”. A nővérek titokban gondjaikba vették a láger asszonyait és lányait, és felnőttek százait keresztelték meg. Minden elgondolható leleményre szükségük volt, hogy kijátsszák az őrök éberségét.
Megérkezett a rettenetes szibériai tél, ami hét hónapig tart. A hőmérséklet 50 fokkal süllyed a nulla alá . Jéggé fagy a lehelet, s éjszaka hallani lehet a farkasok üvöltését.
Háromkirályok ünnepén a parancsnok magához hívatta a nővéreket és ezt mondta: „A szovjet állam mindent megtett, hogy titeket jó szovjet polgárokká képezzen, mindhiába. Moszkvából parancsot kaptam, hogy értelmetlen ellenállásotokat megtörjem, mert ti a Vatikán fanatikus ügynökei, s ráadásul ukrán nacionalisták vagytok. Most egy hétig külön-külön magánzárkát kaptok. Naponta egy darab kenyeret és egy bögre meleg vizet kaptok. Ha ez sem vezetne eredményre, akkor az egész láger szeme láttára egy szál ingben három órát kint fogtok tölteni a hidegben. Majd meglátjuk, kinek van igaza, a ti Isteneteknek vagy a szibériai hidegnek és a proletárhatalomnak. Itt a nyilatkozat, csak alá kell írnotok, és semmi bajotok sem lesz.”
E szavakkal a parancsnok átadott titkárának egy gépelt lapot, amit az felolvasott: „Mi, a … kongregáció alulírott apácái elismerjük ideológiai tévedésünket, s ezért önként, minden kényszer nélkül, lelkesen lemondunk fogadalmunkról, s megígérjük, hogy mostantól fogva semmiféle vallásos tevékenységet nem folytatunk, és a foglyok között ilyen propagandát nem űzünk.” A parancsnok megkérdezte: „Aláírjátok-e vagy sem?” A nővérek nyugodtan, de határozottan kijelentették: „Soha, parancsnok! Lelkiismeretünk tiltja!” „Jól van, kicsinyeim, akkor a megfelelő bánásmódban részesültök. Őrök! Vezessétek ezeket a pápista idiótákat a magánzárkába!”
Ez hat napi mártírium volt. A nővéreket fűtetlen cellákba zárták.
A következő vasárnap reggel nyolc órakor a parancsnok megkérdezte tőlük, hogy most már készek-e az aláírásra? „Nem, soha” – hangzott az egyöntetű válasz. „Jó!” sziszegte a parancsnok, majd megparancsolta, hogy tíz órára gyűjtsék össze a foglyokat. Az előírt időben kétezer fogoly állt a láger nagy terén. A négy őrtorony gépfegyverei fenyegetően meredtek rájuk. A téren az őrök sorfala, majd a parancsnok és stábja érkezett, valamennyien vastag prémekbe burkolva, és mindegyik egy hatalmas, embervadászatra idomított kutyát vezetett pórázon. A parancsnok nyers hangon rendelkezett: .Vezessétek elő a foglyokat!” Néhány pillanat múlva a foglyok tömege meglátta a tíz lefogyott nőt mezítláb, hosszú ingben kilépni a cellájukból. Lassan közeledtek a tér közepére. Eszméletlen dühvel kiáltott több száz torok: „Hóhérok! Hogy bánhattok így szegény nőkkel? Átkozott hóhérok!”
Az automata fegyvereket azonnal a tömegre irányították. A parancsnok magánkívül ordította: „Hallgassatok, kutyák! Különben lövünk!” A tömeg kiáltása elhalt a fenyegetésre. Ekkor a parancsnok az apácákhoz fordult, akik már felsorakoztak a tér közepén: „Polgártársnők! Utoljára szólok: vagy aláírjátok a nyilatkozatot, vagy negyedórán belül jégoszloppá váltok!”
Az embertömeg várta az apácák válaszát: „Megtagadjuk az aláírást! Keresztény lelkiismeretünk nem engedi meg ezt.” „Jó! Majd meglátjuk, mi ráérünk.” A parancsnok és kísérete rágyújtott egy cigarettára. A nővérek pedig letérdeltek a jeges hóra, és hangos szóval elkezdték imádkozni a Rózsafüzért. Múlt az idő, de az apácák nem fagytak meg. A parancsnok elveszítette türelmét, és azt kiáltotta: „Ha öt percen belül nem írjátok alá a nyilatkozatot, rátok uszítom a kutyákat!” Alig fejezte be, a nővérek elkezdték a Hiszekegyet imádkozni. Erre a parancsnok már nem tudott uralkodni magán, ő és kísérői elengedték a kutyákat, s a nővérekre uszították őket. A rémülettől megdermedve álltak körben a foglyok. Hisz a kutyák percek alatt széttépik az apácákat!
Rekedt csaholással vetették magukat a kutyák az apácák felé. Kétméternyire tőlük, az utolsó ugrásra készen hirtelen megtorpantak, és lekushadtak a hóba. Óriási ujjongás tört ki a foglyokból: „Dicsőség Istennek! Csoda! A hős nővéreknek élniük kell!” S az ukrán deportáltak százai énekelni kezdték a Te Deumot.
A parancsnok arca először vörössé vált, majd halálsápadt lett. Megparancsolta, hogy a deportáltak is és a nővérek is térjenek vissza a barakkokba. Ez 1952 januárjában történt. Ettől kezdve a parancsnok békén hagyta a nővéreket. A deportáltak szemében becsületük rendkívül megnőtt. . .