Amikor Isten valamit elkér

Mottó: „Ő a legjobbat akarja nekünk, hogy szentségének részesévé legyünk. Igaz, most minden fenyí- tés inkább szomorúságot okoz, mintsem örömet szerez, később azonban a megigazulás békés gyümölcsét termi annak, aki elviseli. Ezért erősítsétek meg a lankadt kezeket és a megroggyant térdeket. Lábatokat szoktassátok biztos járáshoz, nehogy kificamodjék, inkább gyógyuljon meg.” (Zsid 12, 10-12)

A napokban egy hegyoldalon jártam, telis-tele volt fehér és lila virágokkal – gyönyörű volt. Az jutott eszembe, hogy Isten ezeket a színes virágokat a fekete földből teremti elké- pesztő bőségben, szinte „pazarlóan” – a hegyen a virágok nagy részét soha nem is látja senki, mégis nyílnak mindenütt, pazarul.

Isten nekünk is valahogy így ajándékoz! Nem kiméricskélve, nem érdemeink szerint, még csak nem is éppen hogy a szükségleteink szerint – hanem bőven, „pazarlóan”. Az Ő nagyságának mértéke szerint, nem pedig a miénk szerint. Ha nyitott szívvel járunk, észrevesszük megajándékozottságunkat, és ez a gazdagságunk arra indít, hogy mi is megajándé- kozzunk másokat; hogy önmagunkat ajándékozzuk oda…

Sokszor látom, hogy egy magunk alkotta Istent képzelünk el magunknak: úgy gondoljuk, Ő egy kicsinyes, szűkmarkú Atya: néha ad valamit, ha nagyon kikönyörögjük, „csepegtet” nekünk is egy kicsit a jóból – de csak azért, hogy aztán viszszavegye. Ha így képzeljük el Őt, akkor még nem tapasztaltuk meg az ő túlcsordulóan adakozó szeretetét. Isten alapvetően ajándékozó, nem pedig követelő Isten.

Mégis, van, amikor visszakér tőlünk valamit. Miért? Ha olyan nagylelkű, miért vesz el mégis számunkra fontos dolgokat, embereket? Vagy miért kéri, hogy engedjük el ezeket?

Továbbra is hiszem, hogy Isten azt akarja, hogy életünk legyen, és bőséggel legyen. És igaz az ő szava. Ha tehát Isten valamit elvesz, akkor ezt is a javamra teszi, még ha most nem is értem.

A Szentírás Isten nagylelkűségéről szól, ugyanakkor az is benne van, hogy „a mi Istenünk féltékeny Isten”. És: „Ne legyen más Istened rajtam kívül!” (MTörv 5,7-9) De mi mit teszünk? Újra és újra más isteneket teremtünk magunknak – olyan dolgokat, amik akkora helyet foglalnak el a szívünkben, hogy lassan kiszorítják onnan Isten elsőségét. Ami a bálványimádás bűnét jelenti. Lehetnek ezek önmagában szép, még dicséretes dolgok is. Milyen szép, amikor egy édesanya odaadóan szereti a gyermekét – de ha a gyermek bálvánnyá válik, ez beteggé teszi a kapcsolatot és elválaszt Istentől és a többi embertől. Az is nagyon jó, ha valaki képes keményen dolgozni, és el tudja tartani a családját! De ha a munka válik istenévé, ez a bálvány előbb-utóbb elpusztítja nemcsak az Istennel való kapcsolatát, hanem az egészségét és a családját is…

De lehet bálvány bármilyen emberi kapcsolatunk, a hobbink, az internet, szokásaink, a lakásunk, a pozíciónk, még a jótékonysági munkánk is! Végső soron minden, ami túlságosan betölti a szívünket, gondolatainkat – mert Isten helyét szorítja ki!

Ő – mivel szeret minket – ezt nem hagyja annyiban. „Minden bálványotoktól megtisztítalak” (Ez 36, 25) – mondja, és a következő versben új szívet és új lelket ígér a bálványaink helyett. Ez történik, amikor elkér tőlünk valamit, amit annyira fontosnak tartunk, hogy legszívesebben még Neki sem adnánk oda.

Ha valami ennyire a szívünkhöz nőtt, komoly fájdalommal jár, ha kiszakad onnan. De ha tényleg Istennek akarjuk adni az életünket és hagyni, hogy Ő töltsön be, vállalnunk kell a műtét fájdalmát. „Még nem álltatok ellen a véretek ontásáig” (Zsid 12,4) – figyelmeztet Pál, rögtön utána viszont a vigasztalásról beszél.

Két út áll előttünk: Ábrahámé és a gazdag ifjúé.

Ábrahám hitte, hogy Isten teljesíti az ígéretét és „sok nép atyjává lesz”, akkor is, ha az egyetlen fiát feláldozza. A gazdag ifjú – noha a tanítást megtartotta – nem hitte el, hogy tud létezni a vagyona nélkül, hogy Jézus egyedül elég neki. Ezt az egy területet nem engedte át Istennek. És „szomorúan távozott”…

Valahol hit kérdése, hogy el merem-e engedni, ami szá- momra annyira fontos, amihez annyira szeretnék ragaszkodni. Hiszem-e, hogy Isten gyümölcsözővé teszi a fájó hi- ányt, hiszem-e, hogy Ő képes arra, hogy még gazdagabban megajándékozzon, mint amennyit én odaadok neki?

A főparancsot: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, minden erődből…” nem azért kaptuk, mert Isten az ő rabszolgáivá akar tenni minket. Éppen ellenkezőleg: a ragaszkodá- saink olyanok, mint a pókháló-szálak: vékonyak, de lassanként teljesen be tudják fonni az életünket és rabul ejthetnek – és amikor Isten elkér tőlem valamit, azért teszi, hogy „Isten gyermekeinek szabadságában” élhessek. Az Iránta való teljes szeretet szabaddá tesz.

Mindannyian megvizsgálhatjuk az életünket, mik azok a ragaszkodásaink, amik túlságosan betöltik a szívünket. Döntést hozhatunk, hogy megtartjuk-e a kincsünk, mint a gazdag ifjú, vagy odaadjuk, mint Ábrahám. Lehet kényszerből odaadni, de lehet szépen, szabadon, mint Jézus: „Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda.” (Jn 10,18)

Persze egyedül nem vagyunk képesek erre. De nem is vagyunk egyedül. A mi Atyánk tudja, mit jelent az elengedés: Ő a Fiát engedte át a mi szabadságunkért, aki meghalt értünk.

Egy-egy elengedésben valahol mi is meghalunk – hogy Jézus támadhasson fel bennünk. Ő pedig, ahogy megígérte, termést fog hozni bennünk.

Popovicsné Palojtay Márta